Az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában 2014 tavaszán egy addig ismeretlen Mozart-kéziratra bukkant a gyűjtemény vezetője, Dr. Mikusi Balázs. Minthogy a négyoldalnyi töredék Mozart egyik legismertebb művének, a híres „török indulóval” záruló A-dúr szonátának (K. 331) csaknem felét tartalmazza a szerző eredeti lejegyzésében, a felfedezés rendkívüli érdeklődést váltott ki.
A 2014. szeptember 26-i nyilvános bemutató alkalmával Kocsis Zoltán a könyvtár zsúfolásig telt dísztermében egy Mozart korabeli fortepiano kópiáján adta elő a szonátát, immár kiigazítva a mű korábbi kiadásaiban szereplő hibákat, a hírügynökségek beszámolói nyomán pedig a felfedezésről már ezt megelőzően is világszerte részletesen beszámolt a sajtó.
Az azóta sem csillapodó hazai és nemzetközi érdeklődésre való tekintettel az Országos Széchényi Könyvtár most mindenki számára hozzáférhetővé teszi e különleges értékű kézirat digitális másolatát, hogy a zenerajongók szabadon tanulmányozhassák Mozart eredeti kézírását, a gyakorló muzsikusok és a zenetörténészek pedig összevethessék az A-dúr szonáta eddig használatos kiadásainak kottaszövegét az eredeti szerzői lejegyzéssel.
Az A-dúr szonátát Mozart eredetileg kilenc kottaoldalra jegyezte le. Ezek közül azonban a legutóbbi időkig csupán az utolsó lap volt ismert, amelyen a szonátát záró „török induló” (a korabeli első kiadás felirata szerint: Alla Turca) vége szerepel. Ezt a töredéket jelenleg a salzburgi Mozarteum Bibliotheca Mozartiana gyűjteményében őrzik.
A kézirat első nyolc oldalát Mozart két lappárra (ún. bifólióra) jegyezte le, amelyeket egymásba csúsztatott: az első lappár bal oldali lapjának két oldalán szerepelt tehát a szonáta első és második oldala, ezt követte az előbbi bifólióba „belecsukott” második lappárra írt 3–4–5–6. oldal, s végül az első bifólió jobb oldali lapjának két oldalán a 7. és a 8. oldal. (Mozart itt nyilvánvalóan kifutott a helyből, s ezért jegyezte le a zárótétel utolsó ütemeit arra a „pótlapra”, amely ma Salzburgban található.)
Az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában most azonosított kézirat a két egymásba csúsztatott bifólió közül a belső, amelyen a szonáta első tételének vége (a 3. variációtól fogva), a 2. tétel teljes Menuettója, valamint az ehhez csatlakozó Trio első 10 üteme található. A nyitótétel első két oldala (rajta a témával és az első két variációval), valamint a 7–8. oldal (ezen szerepelhet a 2. tétel Triójának vége, illetve az Alla Turca zárótétel kezdete) azonban továbbra is lappang – csak reménykedhetünk benne, hogy egy másik gyűjteményben egyszer még felbukkan az ezeket tartalmazó „külső” lappár is.
A kutatók számára az is fontos információ, hogy a Budapesten előkerült bifóliónak a papírtípusa megegyezik a salzburgi töredékével (ún. „Tyson 67-es” vízjel). Mostani azonosítása nyomán a korábban katalogizálatlan kottakézirat a Zeneműtárban a Ms. mus. 15. 289 jelzetet kapta.
Az A-dúr szonátát (K. 331) Mozart 1784 eleje táján publikálta a bécsi Artaria kiadónál, két másik billentyűs szonátával (C-dúr, K. 330, ill. F-dúr, K. 332) együtt, s a három mű a kutatók mai konszenzusa szerint nem sokkal ezt megelőzően, 1783-ban keletkezhetett. Minthogy az Artaria-féle első kiadás munkálataiban a zeneszerző minden bizonnyal részt vett, ha a nyomtatott változat bizonyos pontokon eltér a most felbukkant szerzői kézirattól, az részben a komponista tudatos módosításából is eredhet – minden bizonnyal ilyen utólagos pótlásról tanúskodnak például a Menuetto első szakaszának (a kéziratban még nagyobbrészt hiányzó) gazdag dinamikai árnyalatai.
Más esetekben azonban a szerzői kézirat egyértelmű hibákra világíthat rá, amelyek a kottametsző figyelmetlensége folytán kerülhettek az első kiadásba. A most felfedezett kézirat 2. oldalán például a 3. kottasor végén, s éppígy az 5. kottasor első ütemének végén (ez a nyitótétel 5. variációjában a jobb kéz 5. és 6. üteme) a három utolsó hang ritmusa két hatvannegyed és egy harmincketted – az Artaria-kiadásban azonban egy gerenda tévedésből lemaradt, mintha két harmincketted és egy tizenhatod értéket kellene játszani. Minthogy ebben a formában az ütem túl hosszú volna, a szonáta későbbi közreadói a háromhangos csoportot három egyforma harminckettedre „korrigálták”, s a művet ma minden zongorista így játssza – pedig az a kis „fricska”, amelyet Mozart saját kezűleg lejegyzett, sokkal érdekesebb.
A legizgalmasabb eltéréseket azonban a most felfedezett kézirat utolsó oldalán, a Menuetto tételben találjuk. Mindjárt a 3. ütem végén például valamennyi ma használatos kiadás cisz’’’ hangot javasol, pedig Mozart kéziratában (amelynek jobb keze szopránkulcsban van lejegyezve!) egyértelműen a’’ szerepel, ami a dallam logikája szempontjából is meggyőzőbb. E hiba ugyancsak az első kiadás szövegromlásából ered, lévén annak 3. ütemében ugyan még helyesen cisz’’’ szerepelt, ugyanezen téma visszatérésekor a 33. ütemben viszont már a’’ – ezt a következetlenséget próbálták orvosolni a szonáta későbbi közreadói azáltal, hogy a 3. ütem a’’ hangját a 33. ütemhez igazítva sajnos ugyancsak cisz’’’-re rontották. (Minthogy Mozart a téma visszatérését nem írta ki külön, hanem csupán a Da Capo: 7 Täckt megjegyzéssel utalt rá, a cisz’’’ hang hibás volta egyértelmű.)
Említésre méltó végül az is, hogy Mozart autográfja megerősíti az első kiadás 24–26. ütemeinek olvasatát, amelyet a ma használatos kiadások közreadói következetesen felülbíráltak. Amint a budapesti kézirat utolsó oldalán az 5. kottasor elején látható, a Menuetto 23. ütemének jobb kezében ugyan szerepelnek a feloldójelek, a következő három taktus azonban A-dúrban van lejegyezve – sőt, a 26. ütemben a jobb kéz első hangja elé jól láthatóan utólag besuvasztott # jellel Mozart mintha éppen arra akarta volna figyelmeztetni a billentyűsjátékost, hogy csupán a következő ütemben kell ismét a-moll felé kanyarodnia a c’’ hang megszólaltatásával.
A fentiek azonban csupán a legjelentősebb különbségek – a gondos összevetés során még további apróbb (pl. a kötéseket érintő) eltéréseket fedezhetünk fel, amelyek tanulmányozása révén ki-ki kialakíthatja a maga előadási változatát.
A most azonosított autográf Mozart A-dúr szonátájából (K. 331) a nyitótétel második felét, a Menuettót és utóbbi Triójának kezdetét tartalmazza, ennélfogva a kéziraton sem a szerző neve, sem a mű címe nem szerepel. Bizonyára ebből a hiányból adódik, hogy a bifóliót a könyvtárban való korábbi feldolgozása során félretették, hiszen a katalógusba éppen ez alapján a két adat alapján lehetett volna besorolni. A kézirat így az azonosítatlan töredékek számára fenntartott mappába került, s ennek újbóli átnézése során sikerült most azonosítani a rajta szereplő Mozart-kompozíciót.
A kéziratnak a töredékek számára fenntartott mappába kerülése biztosította ugyan, hogy a forrás ne kallódjon el, egyúttal azonban rendkívül megnehezíti, hogy annak korábbi történetét felderítsük. Immár nem tisztázható ugyanis, pontosan mikor és milyen gyűjtemény részeként kerülhetett Mozart autográfja a nemzeti könyvtárba – ráadásul a négy kottaoldalon semmilyen olyan bejegyzés sem szerepel, ami a kézirat történetére utalna. Az a tény mindenesetre, hogy a kotta az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményéből került elő, egyértelműen amellett szól, hogy a kézirat a zeneszerző valamilyen magyar kapcsolatát dokumentálja: a számos magyar nemes közül, akik Bécsben megjelentek Mozart előfizetéses koncertjein, vagy akár saját házi hangversenyeikre invitálták őt, talán személyes emlékként jutott valaki a négyoldalnyi autográfhoz, s az értékes kézirat utóbb feltehetőleg a család gyűjteményéből kerülhetett a nemzeti könyvtárba.
A kéziratot először 2014. szeptember 26-án tekinthette meg a nagyközönség az Országos Széchényi Könyvtár „Kutatók éjszakája”-programjának keretében. Ez alkalommal meghívott vendégként Ulrich Leisinger, a salzburgi Mozarteum kutatási igazgatója tartott bevezetőt a Mozart-forráskutatásról, különös tekintettel az A-dúr szonáta autográfjának Salzburgban őrzött utolsó oldalára, majd Mikusi Balázs, az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárának vezetője mutatta be az általa felfedezett négy kottaoldalt. Végül Kocsis Zoltán zongoraművész, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar főzeneigazgatója beszélt a kézirat zenei jelentőségéről, és egy Mozart korabeli fortepiano kópiáján meg is szólaltatta a teljes szonátát.
Az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára a most előkerült Mozart-autográfon kívül egy másikat is őriz, amelyet a könyvtár 1977 májusában vásárolt meg Sulyok Imrétől. Sulyok még a könyvtárnak való átadás előtt fakszimilekiadásban is megjelentette a mindkét oldalán beírt kottalapot: W. A. Mozart: Praeludium (ohne Köchel-Nummer). Faksimile-Ausgabe. Erstdurck. Hrsg. Imre Sulyok. Budapest: Editio Musica, 1977. Ebben a kiadásban azonban még nem szerepelt a kézirat utóbb a nemzeti könyvtárban kapott jelzete (Ms. mus. 6.341), illetve újonnan kapott Köchel-jegyzékszáma (K. 269c).
Az eredetileg minden bizonnyal Mozart nővére, Nannerl tulajdonában volt kézirat története elég részletesen rekonstruálható. A teljesen beírt oldal alján a zeneszerző fia, Carl Mozart szignója látható; tőle később Josepha Baroni Castiglionéhoz kerülhetett a kézirat. A Nannerl által lejegyzett számozott basszus-gyakorlatokat tartalmazó másik oldal alján olvasható bejegyzés szerint ugyanis „a halhatatlan Mozart” eme autográfját Josepha Baroni Castiglione 1846. július 23-án Luigia Brancának ajándékozta:
Vienne le 23 de Juillet 846.
Autographe de l’immortel W. A. Mozart.
Offèrt à Mselle Louise Branca par J. Baroni Castiglione
A kéziratot utóbb egy ideig Luigia Branca férjének, Carlo Webernek az unokahúga, Fuchs Melánia birtokolta, s az ő férjének, Schulek Vilmos sebészprofesszornak a hagyatékából került végül az unoka, Sulyok Imre tulajdonába.
A fakszimilekiadás óta eltelt évtizedek során az is tisztázódott, hogy ez a lap korábban ugyancsak egy bifólió része volt, melynek másik fele is fennmaradt: a Köchel-jegyzékben Anh. C 15.11 számmal szereplő kéziratot ma a krakkói Biblioteka Jagellonskában őrzik egy gyűjteménybe kötve, autogr Moz 624/5 Kadenzen jelzet alatt. Mind a kézírás, mind a használt papírfajta azt sugallja, hogy a moduláló prelúdiumot Mozart 1776–1777 táján jegyezte fel nővére, Nannerl számára. (A prelúdium felett látható ceruzával írt basszuskulcs és hat akkord feltehetőleg Mozart édesapjának, Leopoldnak a kezétől származik.)
A Mozart, K. 331. (A-dúr szonáta) című tartalomszolgáltatás Mozart egyik legnépszerűbb szonátájának eredeti kézirattöredékét mutatja be az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményéből, melyet 2014-ben azonosított a Zeneműtár vezetője, dr. Mikusi Balázs, s melynek nyilvános bemutatója 2014. szeptember 26-án volt a könyvtár Dísztermében.
A tartalomszolgáltatás a Zeneműtár és a Webtartalom-koordinációs Osztály közreműködésével valósult meg 2015-ben.
A tartalomszolgáltatás arculata az újonnan felfedezett Mozart-kézirat részleteinek, illetve különböző nézeteinek és egészbőr mappájának, valamint Mozart aláírásának és korabeli árnyképének, továbbá egy korabeli fortepiano másolatáról készült fényképnek a felhasználásával készült.
Felelős szerkesztő: