Ógörög nyelv

Ógörög Ἑλληνικὴ γがんまλらむだῶτたうτたうαあるふぁ helléniké glótta
Beszélik	-
Terület	ókori Görögország, görög gyarmatok, Távol-Kelet
Beszélők száma	0; nem beszélik, de sok helyütt oktatják humán gimnáziumokban fő
Nyelvcsalád	indoeurópai nyelvcsalád    hellenisztikus nyelvek     görög nyelv
Írásrendszer	görög ábécé
Hivatalos állapot
Hivatalos	-
Gondozza	nincs hivatalosan szabályozva
Nyelvkódok
ISO 639-3	grc
A Wikimédia Commons tartalmaz Ἑλληνικὴ γがんまλらむだῶτたうτたうαあるふぁ helléniké glótta témájú médiaállományokat.

Az ógörög nyelv dialektusai

Az ógörög nyelv (ἡ Ἑλληνικὴ γがんまλらむだῶτたうτたうαあるふぁ, hé helléniké glótta, újgörög olvasatban í Elinikí glóta) különböző nyelvjárásait az ókori Görögországban i. e. 800 – i. e. 300 között beszélték. Ezek egységesüléséből fejlődött ki időszámításunk előtt a koiné görög, majd belső fejlődés és más nyelvek hatására az újgörög nyelv, amelynek fonetikája erősen különbözik az ógörögétől és a koinétól.

Legközelebbi ismert rokona a kihalt makedón nyelv volt.

Írás és kiejtés

Az Odüsszeia kezdősorai

Magánhangzók

	Elöl képzett		Hátul képzett
	ajakréses	ajakkerekítéses
Zárt	ιいおた /i, iː/	υうぷしろん /y, yː/	οおみくろんυうぷしろん /uː/
Félig zárt	εいぷしろん /e/, εいぷしろんιいおた /eː/		οおみくろん /o/, οおみくろんυうぷしろん /oː/
Félig nyílt	ηいーた /ɛː/		ωおめが /ɔː/
Nyílt	αあるふぁ /a, aː/

Az ógörög (fenti esetben klasszikus attikai kiejtésű) magánhangzóknál megkülönböztetünk rövid és hosszú magánhangzókat, amelyek közül az εいぷしろん, οおみくろん mindig rövid, az ηいーた, ωおめが mindig hosszú. Ezek közül az οおみくろん egyezik meg maradéktalanul a magyar o hanggal, az εいぷしろん (rövid magyar é) zárt, az ηいーた (hosszú magyar e), ωおめが nyíltak. Az αあるふぁ, ιいおた, υうぷしろん betűk lehetnek mind hosszúak, mind rövidek egyaránt; hogy ezek közül melyik milyen időtartamú, azt a breve-makron jelek (˘,¯) jelölik. Az αあるふぁ - időtartamától függően - magyar (hosszú) á-val, vagy annak rövid változatával azonos, az ιいおた a magyar i, í, az υうぷしろん pedig a magyar ü, ű hangokkal.

Az ógörög magánhangzók képezhetnek kettőshangzót is két magánhangzóval, az ιいおた-val és az υうぷしろん-nal, amelyek a szóvégi -αあるふぁιいおた, -οおみくろんιいおた kivételével mindig hosszú hangmértékűnek számítanak. Ezek az αあるふぁιいおた, οおみくろんιいおた, εいぷしろんιいおた, υうぷしろんιいおた, ᾳ, ῃ, ῳ, αあるふぁυうぷしろん, οおみくろんυうぷしろん, εいぷしろんυうぷしろん, ηいーたυうぷしろん diftongusok. Ha az első magánhangzó hosszú és a diftongus másik tagja ióta, akkor a kisbetűs írásban alulírt iótát kap, nagybetűsen ugyanúgy egymás mellé írják, mint a többi esetben. Ha nem ezek a hangkapcsolatok állnak fenn, - ellentétben az újgörög kiejtéssel -, két egymás mellett levő magánhangzót külön szótagként ejtünk (pl. az ióta kiejtése i-ó-ta, nem pedig jó-ta).

Az ógörög nyelvben léteznek áldiftongusok is, az εいぷしろんιいおた és az οおみくろんυうぷしろん, amelyeket kezdetben ugyan diftongusnak ejtettek (/eɪ/ és /οおみくろんυうぷしろん/), de a klasszikus korban már a magyarral azonos é és ó hanggá váltak, amelyek az εいぷしろん és οおみくろん hangok hosszú változatát jelölték. Az előbbi későbbi korra néhol /i, iː/ fonémává változott (ld. latin átírások, mint pl. Kleitarkhosz > Clitarchus), az utóbbi viszont egyetemlegesen a magyarral azonos u, ú /u, uː/ lett.

Mássalhangzók

		Ajakhangok	Koronális hangok	Veláris hangok	Glottális hangok
Orrhangok		μみゅー /m/	νにゅー /n/	γがんま (/ŋ/)
Zárhangok	zöngések	βべーた /b/	δでるた /d/	γがんま /ɡ/
	zöngétlenek	πぱい /p/	τたう /t/	κかっぱ /k/
	hehezetesek	φふぁい /pʰ/	θしーた /tʰ/	χかい /kʰ/
Réshangok			σしぐま, ς /s/		῾ /h/
Pergőhangok			ρろー /r/
Laterális hangok			λらむだ /l/

Példa

(1) Eredeti szöveg:	Ὦ	Σώκρατες	δでるたοおみくろんκかっぱεいぷしろんῖς	νεανιεύεσθαι	ἐνにゅー	τたうοおみくろんῖς	λόγοις	ὡς	ἀληθῶς	δημηγόρος	ὤνにゅー.
(2) Magyaros átírás:	Ó	Szókratesz	dokeisz	neanieueszthai	en	toisz	logoisz	hósz	aléthósz	démégorosz	ón.
(3) IPA (rekonstruált kiejtés):	ɔ̂ː	sɔ́ːk.rat.es	do.kêːs	neaː.ni.éu̯.es.tʰai	en	tôi̯s	ló.goi̯s	hɔːs	a.lεいぷしろんː.tʰɔ̂ːs	dεいぷしろんː.mεいぷしろんː.gó.ros	ɔ́ːn.
(4)	Ó	Szókratész	tűnsz	megfiatalodni	-ban	a	szavak	ahogyan	igazán	szónok	való.

Fordítás: Ó Szókratész, úgy tűnik, mintha megfiatalodnál a szavakban (fiatalosan, merészen beszélnél), mint ahogyan egy igazi szónokhoz illő.

Platón, Gorgiasz, 482c

Diakritikus jelek

Eredetileg a görög írás nem használt semmilyen diakritikus jelet. Hosszú magánhangzók közül csak kettőt ismernek, az ómegát és az étát, amelynek külön írásjele van (a két o összetételéből ligatúrásodott ωおめが), hasonlóképpen a nyelvben előforduló zöngés–zöngétlen–sziszegő–felpattanó hangzópárokat (p/b, t/z/sz stb.) is önálló betűkkel írták le. A hangsúlyok jelölése akkor vált fontossá a görögség számára, amikor irodalmuk elterjedt az ismert világban, mivel így könnyebb volt az írás élő nyelvi ejtését megtanulni és alkalmazni.

Ezeknek a jeleknek négy típusa van: a hehezet (latinul: spiritus), a hangsúlyjel (accentus), a magánhangzó alá írt ióta (iota subscriptum) és a tréma. A hangmértéket jelölő breve (˘) és makron (¯) később jött a szótáraknál használatba, amikor az αあるふぁ, ιいおた, υうぷしろん betűknek a hangmértékét kellett jelölni (a többi magánhangzónak csak egy hangmértéke van, vagy rövid, vagy hosszú).

Hehezet

Erős	Gyenge
Kombináció a hangsúlyjelekkel

A hehezet diakritikus jelként azoknál a szavaknál használatos, amelyek magánhangzóval kezdődnek. Hehezet egy szóban kétféleképpen fordulhat elő: vagy a magánhangzóval kezdődő szó elején, vagy hehezetes mássalhangzókkal (χかい /kʰ/, θしーた /tʰ/, φふぁい /pʰ/). A h+magánhangzóval kezdődő szavakban a /h/ hangot az attikai ógörög nagybetűs írás sokáig nem is jelölte, csak a kisbetűs írásrendszer kialakulása után jelölték egy diakritikus jellel. Az attikait megelőző nyugati, archaikus görög viszont igen, a Ηいーた héta föníciai eredetű betűvel, amelyet később a latin az eredeti hangmértékével mindmáig megtartott, de a görögben ión-aiol hatásra a héta mássalhangzóból az éta (ηいーた, Ηいーた) magánhangzó lett. Az éta rögzülése után már nem volt a karakterkészletben olyan betű, amelyet a h hang jelölésére használhattak volna.

A hehezet diakritikus jelének két fajtája van: ᾽ (gyenge hehezet, spiritus levis), és a ῾ (erős hehezet, spiritus asper). A gyenge hehezet azt jelenti, hogy nincs hehezet (pl. Ἀθしーたῆνにゅーαあるふぁιいおた - Athénai), az erős pedig azt, hogy van (pl. Ἑλλάς - Hellasz). Ez a jellegzetesség a korábbi betűírások hagyatéka lehet, ahol a magánhangzókat egyáltalán nem jelölték, de a magánhangzókezdetet igen.

A görög ró (ϱ) /r/ vagy /rʰ/, ha a szó elején áll, akkor erős hehezetes (pl. Ῥώμη - Rhōmē - Rhómé). Két egymás melletti ró esetén vagy általánosan két nem hehezetes róval áll (pl. Πύρρος), vagy az első erős hehezettel, a második pedig gyenge hehezettel ( Πύῥῤος.- Pyrrhos - Pürrhosz). Más esetekben rendesen /r/-nek ejtjük, hehezetes írás nélkül.

A kisbetűkön közvetlen a betű felett áll (ἀ), nagy betű esetén mellette (Ἀ).

Speciális diakritikus jelek

Tréma, amit pl. az ἄυλος /á.y.los/ ('anyagtalan') és a αあるふぁὐλός /a͜ʊ.lós/ ('fuvola') szó megkülönböztetésére használnak.

Az ógörög nyelvben léteznek olyan speciális diakritikus jelek (ϊ, ῑ, ῐ), amelyek az adott hang rendhagyó módját hivatottak kifejezni. A trémát (betű feletti kettőspontot) olyan esetben használjuk, amikor két magánhangzó diftongus helyzetben áll, de nem ejtjük annak. Az utóbbi kettő - a latinhoz hasonlóan - nyelvkönyvekben és szótárakban használatos annak kifejezésére, hogy a magánhangzó rövid és a hosszú.

Az alulírt ióta (iota subscriptum) olyan iótával képzett diftongusokat fejezett ki, amelynek első hangja hosszú volt (ᾳ = ᾱ + ιいおた, ῃ = ηいーた + ιいおた, ῳ = ωおめが + ιいおた). Ennek kiejtése később is fennmaradhatott, amint a τたうρろーαあるふぁγがんまῳδία - κομῳδία szavak latin tragoedia-comoedia átírása is mutatja. Ezt nagybetűsen mindig különírták.

Hangsúly

Éles	Tompa
Hajtott (alternatív alakok)

Egyik, ma általánosan elfogadott elmélet szerint az ógörög szóhangsúly proszódikus volt, ellentétben a modern nyelvek dinamikus hangsúlyával. A kettő közötti különbség voltaképpen az, hogy az ilyen nyelvek szavaiban egy vagy több szótagot más hangmagasságban ejt a többinél. A tényleges ógörög tonalitás eszerint csupán abban áll, hogy a hangsúlyos szótagot magasabb hangmagasságban ejtik, ami visszatér az eredeti hangmagasságba: vagy már a hangsúlyos (hajtott), vagy a következő szótagnál (éles).

Ha a hang kiejtésének hosszát is változtatja, akkor az az érdekesség látszik, hogy ezeket a görögök két egymás után ejtett magánhangzóként fogták fel (lásd az ómega-ligatúrát), és az összetett diakritikus jellel egyszerre jelölték, hogy duplán kell ejteni a hangot, és hogy az elején vagy a végén van a hangsúly. A tonális hangsúlyra ad alapot a következő három diakritikus hangsúlyjel létezése: az úgy nevezett éles (acutus vagy oxeia), hajtott (circumflexus vagy periszpómené), és tompa (gravis vagy bareia) hangsúlyok.

A hangsúlyt meghatározó diakritikus jelek első típusa az éles ´ (lat. accentus acutus), amelynek szótagja nagyobb hangmagassággal ejtendő minden szótagnál. Ez azt jelenti, hogy a hang a jelölt szótagon emelkedik fel, ami a következő szótagnál eltompul. Állhatnak mind monomoraikus, mind bimoraikus szótagot képző magánhangzókon. Bimoraikus szótagot képző magánhangzónál az első mora alacsonyabb, és a második mora az erősebb (aá). Ez az ékezet a szó utolsó (végéles, lat. ultima vagy oxütonon; pl. σοφός - szofosz), az utolsótól második (másodéles, paenultima vagy paroxütonon; pl. κόσμος - koszmosz), és az utolsótól a harmadik (harmadéles, lat. antepaenultima vagy proparoxütonon, pl. ἄνθρωπος - anthróposz) szótag magánhangzóján állhat. Jelölése: ά.

A hangsúlyt kifejező ékezetek második típusa a hajtott ῀ (lat. accentus circumflexus). Ez azt jelenti, hogy az adott szótagban nemcsak felemelkedik a hang, hanem mielőtt a következő szótaghoz érnénk, már az adott szótagban a tónus el is tompul. Ilyen csak bimoraikus szótagot képző magánhangzóknál (hosszú magánhangzók vagy diftongusok esetében) lehetséges (áa).

Ez a hangsúly a szó utolsó (véghajtott, lat. ultima vagy gör. periszpómenon; pl. Ἑρろーμみゅーῆς - Hermész) és a szó utolsó előtti szótag (másodhajtott, lat. paenultima vagy properiszpómenon; δでるたοおみくろんῦλος - dúlosz) magánhangzóján állhat. Jelölése: ᾶ.

Az utolsó hangsúly a tompa ` (lat. accentus gravis). Csak az utolsó szótagon állhat. Ez rendes esetben akkor használatos, ha a szó végéles, és ez nincs pl. egy több szóból álló szókapcsolat vagy mondat végén, vagy nem kerül simulószó elé. Mivel a végéles szótag a legutolsó szótag, ezért nincs egy következő szótag a szóban, ahol a hangemelkedés eltompulna, így nem történik az egész szóban hangemelkedés. Hogy valójában miként ejthették ki az ilyen tompa szót, a nyelvészetben vitás kérdés. Vannak, akik úgy vélik, hogy az ilyen szavak dinamikus hangsúlyúak voltak (tehát a szó hangmagasság nélkül volt hangsúlyos), némelyek úgy gondolják, hogy ezek a szavak hangsúly nélküliek voltak, de vannak olyan vélemények is, amelyek egyenesen hangcsökkenést feltételeznek.

Pl. ἀγαθὸς ἄνθρωπος - agathosz anthróposz (jó ember). Jelölése: ὰ.

Egy másik, a XIX. századi újgörögtudomány elmélete szerint a hangsúlyjelek nem különböző hangmagasságokat fejeztek ki, mivel a politonális diakritikus jeleket általában meghatározott, logikus szabályok szerint használták (ld. következő alfejezetet) és csak az a középkorban vált általánossá, amikor a hangsúly már biztosan dinamikus volt.

Hangsúlyszabályok

A szavak hangsúlyhelyének többsége akármilyen lehet, ezért minden szónak külön hangsúlya van. Három hangsúlyhelyzetnek azonban meghatározott szabálya van, szófajtól teljesen függetlenül.

• Harmadéles a szó csak akkor lehet, ha a szó utolsó szótagja monomoraikus. Pl.: ἄνθρωπος (ember), ὑπόστᾱσしぐまῐς (megszilárdult alak), λέγουσῐνにゅー (mondják).
• Másodhajtott a szó csak akkor lehet, ha a szó utolsó előtti szótagja bimoraikus és a szó utolsó szótagja monomoraikus. Pl. κかっぱρろーῖσしぐまμみゅーαあるふぁ (kenet), δでるたῆμος (nép), οおみくろんἶκος (ház), οおみくろんὗτος (ez a...), Ἰοおみくろんῦστος (Iustus), Κかっぱαあるふぁῖσしぐまαあるふぁρろー (Caesar), Φふぁいαあるふぁῦστος (Faustus).
• Tompa hangsúlya, mint már fentebb említettük, eredetileg egy szónak sincsen, hanem legalább két szóból álló mondatszerkezetben lehetséges a létezése. A tompa hangsúly csak végéles szavaknál jöhet létre. Ha egy végéles szó nem áll egy fő-, vagy mellékmondat végén, és nem áll utána simulószó (ekkor mindig végéles marad), akkor a szótag eltompul.

Hangsúlytalan szavak

Vannak az ógörög nyelvben olyan szavak is (összesen tíz), amelyeknek nincsen hangsúlyuk. A legfontosabbak az οおみくろんὐ, οおみくろんὐκかっぱ, οおみくろんὐχかい tagadószó, és a hímnemű és nőnemű nominativusban levő névelő egyes számú és többes számú alakjai: ὁ, οおみくろんἱ, ἡ, αあるふぁἱ, az ἐκかっぱ, ἐξくしー, εいぷしろんἰς (-ból, -ből, -ba, -be jelentésű) elöljárószók. A szavakra nincsen hangsúly szempontjából befolyása.

Simulás

A simulás (enklízis) az a folyamat, amikor a szavaknak a hangsúlya az ún. simulószókra (enklitikonokra) megváltozik. A simulószók olyan egy, vagy két szótagú szavak (pl. τたうιいおた, τις, τたうεいぷしろん, γがんまεいぷしろん, létige jelenidejű alakjai E/2 kivételével, személyes névmásokból képzett birtokos névmások), amelyek saját hangsúlyukat az előző szavaknak "adjá át" az alábbi módon:

• A végéles szó nem tompul el.

Pl. λογός + τたうεいぷしろん = λογός τたうεいぷしろん.

• A harmadéles szó saját hangsúlyán kívül felvesz még egy végéles hangsúlyt.

Pl. ἄνθρωπος + τたうεいぷしろん = ἄνθρωπός τたうεいぷしろん.

• A másodhajtott szó saját hangsúlyán kívül felvesz még egy végéles hangsúlyt.

Pl. δでるたῆμος + τたうεいぷしろん = δでるたῆμός τたうεいぷしろん

• Másodéles szó esetén nincs változás.

Pl. κόσμος + τたうεいぷしろん = κόσμος τたうεいぷしろん

• Véghajtott szó esetén nincs változás.

Pl. λらむだοおみくろんγがんまοおみくろんῦ + τたうεいぷしろん = λらむだοおみくろんγがんまοおみくろんῦ τたうεいぷしろん.

Dialektikus különbségek

A görög szavak, mondatok teljesen pontos kiejtésbeli alakját meghatározni nem lehet, mivel egyrészt egy széles körben elterjedt heterogén nyelvjárásokból álló nyelvről van szó, amely e három dialektusra tömörült: a dór, aiol, ión-attikai.

A dór dialektusok kezdetben Lakoniában, Messzénében, Argoliszban, Magna Graeciában, Korinthoszban, Rhodosz szigetén beszélték, melynek a legfontosabb sajátosságaik:

• A ϝ (digamma) tartósan használatban volt. (pl. ϝάναξ, ϝέργον (vö. német Werk, angol work), νέϝος (vö. latin novus, angol new, német neu), ϝοῖνος (vö. latin vinum, német Wein))
• Az ión-attikai dialektusban használt szavak esetében ηいーた helyett ᾱ hang fordul elő. (pl. φふぁいᾱ´μみゅーᾱ, μみゅーᾱ´τηρ ~ φήμη, μήτηρ)
• Cselekvő igenemben, egyes szám harmadik személyben -τたうιいおた, többes szám első személyben -μみゅーεいぷしろんσしぐま, többes szám harmadik személyben -νにゅーτたうιいおた. (pl. δίδωστι (~δίδωσι), φέρομες (~φέρομεν), φέροντι (~φέρουσι))
• A hangsúly hátrébb tolódik: ἐλάβον (~ἔλらむだαあるふぁβべーたοおみくろんνにゅー), ἀγγέλοι (~ἄγγελοι).

Az aiol dialektusokat Leszbosz szigetén, Thesszália és Boiótia területén beszélték, melynek sajátosságai:

• A hangsúly távol tartja magát az utolsó szótagtól (pl. βασίλευς (~βασιλεύς), θしーたῦμος (~θυμός).
• A pótlónyújtás diftongust eredményez: (- αあるふぁνにゅーσしぐま-, -εいぷしろんνにゅーσしぐま-, -οおみくろんνにゅーσしぐま- > -αισ-, -εισ-, -οισ-; pl. χόραις (~χώρᾱς), ἵπποις (~ἵππους))
• A hosszú ióta, amely előtt υうぷしろん, λらむだ, μみゅー, ρろー áll, valamint az -σしぐまλらむだ-, -σしぐまμみゅー- betűkapcsolatnál a υうぷしろん, λらむだ, μみゅー, ρろー hangok megduplázódnak. (pl. κρίννω (~κρινω), χέλλιοι (~ κかっぱῑ´λらむだιいおたοおみくろんιいおた) ἔμみゅーμみゅーιいおた (~εいぷしろんἷμみゅーιいおた), φτέρρω (~φθείρω))

A ión dialektust Ióniában, Küklaszokon, Euboián beszélték, melynek sajátosságai:

• Az ᾱ helyett εいぷしろん, ιいおた, πぱい után is ηいーた áll. (pl. σοφίη (~σοφία), χόρη (~χかいῶρろーαあるふぁ))
• τたうτたう helyett σしぐまσしぐま: pl. πρήσσω (~πράττω).

A ϝ és az erős hehezet korán kiveszett, a magánhangzókat nem vonja össze, ha egymás mellett vannak. Az ión nyelv - az attikai dialektussal keverve - volt az egyik mérvadó dialektus a homéroszi műnyelv kialakításában.

Az attikai dialektus az i. e. 5. századtól kezdve mindegyik más nyelvjárást háttérbe szorított. Sajátosságai többek közt:

• Az egymás melletti magánhangzók összevonódnak.
• Az ηいーた hang helyébe bizonyos főnevek tövére ᾱ hang kerül (alpha purum).

A dór és aiol nyelvjárások keveredésével, valamint további mesterséges változtatásokkal jött létre az epikus dialektus.

Nyelvtan

Az ógörög az indoeurópai nyelvekhez hasonlóan hajlító-ragozó típusú, vagyis flektáló nyelv. Ennek a jellegnek megfelelően kiterjedt „névszó- és igeragozási rendszert” találunk; a névszók ötféle, az igék több ragozási csoportba tartozhatnak attól függően, hogy a szótövük milyen hangra végződik.

A görög nyelvben kiterjedt az ablaut (más néven fokváltakozás) jelensége – mely indoeurópai örökség – ez a magánhangzókat érinti. Bár a hangtörténeti fejlődés folytán egyes szavakban a fokok megváltoztak, eredetileg a következő öt fok volt:

• e-fok -τたうεいぷしろんρろー
• ē-fok -τたうηいーたρろー
• o-fok -τたうοおみくろんρろー
• ō-fok -τたうωおめがρろー
• nullfok -τたうρろー

Az ógörög szórend, a latinhoz hasonlóan meglehetősen szabad, annyi eltéréssel, hogy az ógörögben még egységes drámai szórend sincsen, viszont alárendelő mellékmondatokat szinte sohase halmoz oly gyakorisággal, mint a latin. Helyette (főleg a klasszikus görög irodalomban) általánosak az igen szabad és a latinnál is gazdagabb mellékmondat-tömörítő szerkezetek. Tulajdonképpen a főmondat mondatrészei bármilyen sorrendben állhatnak. Az érthetőséget viszont megkönnyíti a latinnal szemben a rengeteg töltelékszó, a névelő megléte, a viszonylag logikusan rendezett jelzői keretes szerkezetek, és a mondattani funkciók világos szétválasztása (pl. a latin coniunctivus 5-6 külön jelentést tömörít egymagába, míg az ógörögben csak a felszólítást fejezi ki).

Névszók

Deklináció

Az ógörög a latinhoz hasonlóan deklinációkat használ, ám tőle eltérően csak hármat:

• 1. deklináció (ᾱ-tövű)
  • Tiszta αあるふぁ-tövűek (alpha purum).
  • Nem tiszta αあるふぁ-tövűek (alpha impurum).
  • -ηいーた tövűek
  • Hímnemű -ας, -ης végűek.
  • Összevont végűek.
• 2. deklináció (οおみくろん-tövű)
  • Hímnemű -ος végűek.
  • Semlegesnemű -οおみくろんνにゅー végűek.
  • Attikai tövűek.
  • Összevont végűek.
• 3. deklináció (mássalhangzós tövű)
  • Néma mássalhangzós tövűek.
    • K-, P- hangú tövűek.
    • T- hangú tövűek.
  • Folyékony mássalhangzós tövűek.
  • Szigma (-ς) végűek.
  • Félhangzós tövűek.
    • υうぷしろん-tövűek.
    • ιいおた-tövűek.
  • Kettőshangzón végződő tövűek.
    • εいぷしろんυうぷしろん-, οおみくろんυうぷしろん-, αあるふぁυうぷしろん- tövűek.
    • οおみくろんj-, ωϝ- tövűek.

Az ógörögben három szám (numerus - arithmosz) (egyes - singularis - henikosz, kettős - dualis - düikosz, többes - pluralis - pléthüntikosz), három nem (genus - genosz) (hímnem - masculinum - arszenikon, nőnem - femininum - thélükon, semlegesnem - neutrum - udeteron) és öt eset (casus - ptószisz) van (alanyeset - nominativus - onomatiké, tárgyeset - accusativus - aitiatiké, birtokos eset - genitivus - geniké, részes eset - dativus - dotiké), több névszónak ezenkívül megszólító esete (vocativus - klétiké) is van. Nagyon ritkán megmaradtak a locativus maradványai is.

Első deklinációs főnevek

Az első deklinációs (a-tövű) főnevek túlnyomó részük nőneműek, egy csoportjuk hímnemű. A nőneműek az -ηいーた végűek, a tiszta αあるふぁ- és a nem tiszta αあるふぁ-tövűek, és a hímneműek -ᾱς, -ης végződésűek. A tiszta αあるふぁ-tövűek rokonságban vannak az -ηいーた végűekkel, mert az archaikus görögben több hosszú αあるふぁ-tövű szó vált -ηいーた végűvé (pl. φふぁいᾱ´μみゅーᾱ > φήμη), szintúgy a nem tisztákkal is, amelyeknek azonos végződéseik vannak egyes szám birtokos és részesesetben. A nem tiszta -αあるふぁ tövűeket onnan lehet megkülönböztetni a tisztától, hogy azoknak (ti. a nem tisztáknak) a szótöve mássalhangzóval végződik (γがんまλらむだῶτたうτたうᾰ), míg a tisztáknak a szótövei εいぷしろん, ιいおた, ρろー hangokkal végződnek (pl. χώρᾱ). A tiszta tövűek végződéseik rendszerint mindig hosszúak (az -εいぷしろんιいおたᾰ, -οおみくろんιいおたᾰ kivételével). A nem tiszta tövűek kivétel nélkül mind rövid végződésűek, ugyanis az összeset az archaikus -ja képzőre lehet vissza vezetni (Μόντjαあるふぁ > Μみゅーοおみくろんῦσしぐまαあるふぁ).

A hangsúlyt illetően a következő szabályok érvényesek az általános hangsúlyszabályok mellett:

• A hangsúly bármilyen deklinációs alcsoport esetén bármilyen lehet. Tehát a bemutatott főnévcsoportok egyes főnevei nem csupán abban a hangsúlyban lehetnek, mint amelyiket a táblázatnál kiválasztottunk.
• Ha a szó végéles (pl. σχολή), akkor véghajtott lesz az egyes szám birtokos (σしぐまχかいοおみくろんλらむだῆς) és az egyes és többes szám részes eset (σしぐまχかいοおみくろんλらむだῇ, σχολαῖς) is.
• A többes szám alanyeset -αあるふぁιいおた végződése rövid, monomoraikus, tehát ennek értelmében a tiszta tövűeknél, ha másodéles volt alanyesetben, szabályszerűen másodhajtott lesz (χώρᾱ - χかいῶρろーαあるふぁιいおた).
• A többes szám birtokos eset -ωおめがνにゅー végződése mindig véghajtott, függetlenül az eredeti szó hangsúlyától (γがんまλらむだῶτたうτたうᾰ - γλωττῶνにゅー, χώρᾱ - χωρῶνにゅー, φήμη - φημῶνにゅー).
• Első deklinációs hímnemű főnevek egyes szám birtokos esete megegyezik a második deklinációséval.
• Ha összevont főnévről van szó, akkor az általános szóösszevonás törvényei érvényesek (-ηいーた végűek közül γがんまῆ > γがんまεいぷしろんᾱ´, -αあるふぁ végűek közül Ἀθしーたηいーたνにゅーᾶ > Ἀθしーたηいーたνにゅーᾰᾱ´, -ας, -ης végűek közül Ἑρろーμみゅーῆς > Ἑρμεᾱ´ς). Annyiban különböznek az egyszerű főnevektől, hogy mindig véghajtottak.

Az alábbi táblázat ezekkel az igékkel mutatja be az első deklinációt: γがんまλらむだῶτたうτたうαあるふぁ (nyelv), χώρᾱ (föld), φήμη (hír), νにゅーεいぷしろんᾱνίᾱς (ifjú). Ezenkívül a legutóbbi csoportba tartozik az -ης végűek, amelyek annyiban különböznek az -ας végűektől, hogy egyes szám tárgy, és részes esetben az -ηいーた végűek ragozásával azonos.

Első deklináció (nőneműek)
Esetek	Tiszta αあるふぁ-tövűek χώρᾱ, -ᾱς ἡ terület, föld	Nem tiszta αあるふぁ-tövűek γがんまλらむだῶτたうτたうαあるふぁ, γλώττης ἡ nyelv	-ηいーた tövűek σχολή, -ῆς, ἡ szabadidő
Egyes szám	Egyes szám	Kettes szám	Többes szám	Egyes szám	Kettes szám	Többes szám	Egyes szám	Kettes szám	Többes szám
Alanyeset	χώρᾱ	χώρᾱ	χかいῶρろーαあるふぁιいおた	γがんまλらむだῶτたうτたうᾰ	γλώττᾱ	γがんまλらむだῶτたうτたうαあるふぁιいおた	σχολή	σしぐまχかいοおみくろんλらむだᾱ´	σしぐまχかいοおみくろんλらむだαί
Tárgyeset	χώρᾱνにゅー	χώρᾱ	χώρᾱς	γがんまλらむだῶτたうτたうᾰνにゅー	γλώττᾱ	γλώττᾱς	σしぐまχかいοおみくろんλらむだήν	σしぐまχかいοおみくろんλらむだᾱ´	σしぐまχかいοおみくろんλらむだᾱ´ς
Birtokos eset	χώρᾱς	χώραあるふぁιいおたνにゅー	χかいωおめがρろーῶνにゅー	γλώττης	γλώτταあるふぁιいおたνにゅー	γがんまλらむだωおめがτたうτたうῶνにゅー	σしぐまχかいοおみくろんλらむだῆς	σしぐまχかいοおみくろんλらむだαあるふぁῖνにゅー	σしぐまχかいοおみくろんλらむだῶνにゅー
Részes eset	χώρᾳ	χώραあるふぁιいおたνにゅー	χώραις	γλώττῃ	γλώτταあるふぁιいおたνにゅー	γλώτταις	σしぐまχかいοおみくろんλらむだῇ	σしぐまχかいοおみくろんλらむだαあるふぁῖνにゅー	σしぐまχかいοおみくろんλらむだαあるふぁῖς
Megszólító eset	χώρᾱ	χώρᾱ	χかいῶρろーαあるふぁιいおた	γがんまλらむだῶτたうτたうᾰ	γλώττᾱ	γがんまλらむだῶτたうτたうαあるふぁιいおた	σしぐまχかいοおみくろんλらむだή	σしぐまχかいοおみくろんλらむだᾱ´	σしぐまχかいοおみくろんλらむだαί

Első deklináció (hímneműek)
Esetek	-ας tövűek νにゅーεいぷしろんᾱνίᾱς, -οおみくろんυうぷしろん, ὁ ifjú	-ης tövűek κριτής, -οおみくろんυうぷしろん, ὁ bíró
Egyes szám	Egyes szám	Kettes szám	Többes szám	Egyes szám	Kettes szám	Többes szám
Alanyeset	νにゅーεいぷしろんᾱνίᾱς	νにゅーεいぷしろんᾱνίᾱ	νにゅーεいぷしろんᾱνίαあるふぁιいおた	κかっぱρろーιいおたτたうής	κかっぱρろーιいおたτたうᾱ́	κかっぱρろーιいおたτたうαί
Tárgyeset	νにゅーεいぷしろんᾱνίᾱνにゅー	νにゅーεいぷしろんᾱνίᾱ	νにゅーεいぷしろんᾱνίᾱς	κかっぱρろーιいおたτたうήν	κかっぱρろーιいおたτたうᾱ́	κかっぱρろーιいおたτたうᾱ́ς
Birtokos eset	νにゅーεいぷしろんᾱνίοおみくろんυうぷしろん	νにゅーεいぷしろんᾱνίαあるふぁιいおたνにゅー	νにゅーεいぷしろんᾱνにゅーιいおたῶνにゅー	κかっぱρろーιいおたτたうοおみくろんῦ	κかっぱρろーιいおたτたうαあるふぁῖνにゅー	κかっぱρろーιいおたτたうῶνにゅー
Részes eset	νにゅーεいぷしろんᾱνίᾳ	νにゅーεいぷしろんᾱνίαあるふぁιいおたνにゅー	νにゅーεいぷしろんᾱνίαις	κかっぱρろーιいおたτたうῇ	κかっぱρろーιいおたτたうαあるふぁῖνにゅー	κかっぱρろーιいおたτたうαあるふぁῖς
Megszólító eset	νにゅーεいぷしろんᾱνίᾱ	νにゅーεいぷしろんᾱνίᾱ	νにゅーεいぷしろんᾱνίαあるふぁιいおた	κかっぱρろーιいおたτたうᾱ	κかっぱρろーιいおたτたうαあるふぁῖνにゅー	κかっぱρろーιいおたτたうαあるふぁιいおた

Első deklináció (összevont alakok)
Esetek	Összevonás	γがんまεいぷしろんᾱ- ~γがんまῆ, γがんまῆς, ἡ föld	Ἑρμεᾱ- ~Ἑρろーμみゅーῆς, Ἑρμοῦ, ὁ Hermész	μみゅーνにゅーαあるふぁᾱ- ~μみゅーνにゅーᾶ, μみゅーνにゅーᾶς ἡ mina (mértékegység)
Egyes szám	Egyes szám	Többes szám	Egyes szám	Többes szám	Egyes szám	Többes szám	Egyes szám	Többes szám
Alanyeset	εいぷしろんᾱ/ᾱ/ηいーた + ηいーた = ῆ	εいぷしろんᾱ/ᾱ/ηいーた + αあるふぁιいおた = αあるふぁῖ	γがんまῆ	γがんまαあるふぁῖ	Ἑρろーμみゅーῆς	Ἑρμαῖ	μみゅーνにゅーᾶ	μみゅーνにゅーαあるふぁῖ
Tárgyeset	εいぷしろんᾱ/ᾱ/ηいーた + ηいーたνにゅー = ῆνにゅー	εいぷしろんᾱ/ᾱ/ηいーた + ᾱς = (εいぷしろん)ᾶς	γがんまῆνにゅー	γέᾱς γがんまᾶς	Ἑρろーμみゅーῆνにゅー	Ἑρろーμみゅーᾶς	μみゅーνにゅーᾶνにゅー	μみゅーνにゅーᾶς
Birtokos eset	εいぷしろんᾱ/ᾱ/ηいーた + ης = ῆς	εいぷしろんᾱ/ᾱ/ηいーた + ωおめがνにゅー = (εいぷしろん)ῶνにゅー	γがんまῆς	γがんまεいぷしろんῶνにゅー γがんまῶνにゅー	Ἑρμοῦ	Ἑρろーμみゅーῶνにゅー	μみゅーνにゅーᾶς	μみゅーνにゅーῶνにゅー
Részes eset	εいぷしろんᾱ/ᾱ/ηいーた + ῃ = ῇ	εいぷしろんᾱ/ᾱ/ηいーた + αις = (εいぷしろん)αあるふぁῖς	γがんまῇ	γがんまεいぷしろんαあるふぁῖς γがんまαあるふぁῖς	Ἑρろーμみゅーῇ	Ἑρμαῖς	μみゅーνにゅーᾷ	μみゅーνにゅーαあるふぁῖς
Megszólító eset	εいぷしろんᾱ/ᾱ/ηいーた + ηいーた = ῆ	εいぷしろんᾱ/ᾱ/ηいーた + αあるふぁιいおた = αあるふぁῖ	γがんまῆ	γがんまαあるふぁῖ	Ἑρろーμみゅーᾶ	Ἑρμαῖ	μみゅーνにゅーᾶ	μみゅーνにゅーαあるふぁῖ

Második deklinációs főnevek

A második deklinációs (o-tövű) főnevevek -ος, -οおみくろんνにゅー végződésűek. Az utóbbi kategória összes képviselője semlegesnemű, míg az előbbié túlnyomórészt hímnemű, az alábbi nőnemű főnevek kivételével:

• Αあるふぁἴγυπτος (Egyiptom), Κόρινθος (Korinthus) , Δでるたῆλος (Délosz), παρθένος (hajadon, szűz), νにゅーῆσος (sziget), βίβλος (könyv), διάλεκτος (szójárás), ὁδός (út), μέθοδος (módszer), ἄμπελος (szőlőtő), τάφρος (árok), ψぷさいῆφος (kavics)

A semlegesnemű főnevekre - ragozási paradigmáktól függetlenül - ugyanúgy vonatkozik az a latinban és az oroszban is érvényes szabály, miszerint

• a semlegesnemű főnevek alanyesete megegyezik a tárgyesettel,
• a semlegesnemű főnevek többes száma -ᾰ morféma.

A második deklinációs főnvekre egységesen az általános elveken túl a következő hangsúlyszabályok érvényesek:

• végéles főnév birtokos és részes esetben véghajtottá válik (νομός ~ νにゅーοおみくろんμみゅーῷ, νομοῖνにゅー, νομοῖς),
• megszólító esetben végéles főnév harmadélessé válik (ἀδελφός ~ ἄδελφε)
• az -ος végződésű főnevek összevont alakjai az -οおみくろんῦς végződésűek, míg az -οおみくろんνにゅー végződésű főnevek összevont alakjai -οおみくろんῦνにゅー végződésűek.

A klasszikus attikai dialektusban az ión nyelvjárásban eredetileg -ηος, -ᾱος végződésű főnevek hangmértékáttételen (metathesis quantitatis) estek át. Az ηいーた és ᾱ εいぷしろん hanggá rövidült, míg az οおみくろん ωおめが hanggá hosszabbodott meg. Az ἤος, νにゅーᾱος, Μενέλᾱος, ἵλらむだᾱος, λらむだᾱός szavak ἔως, νεώς, ἵλεως, Μενέλεως, λεώς alakokká váltak, miközben - a hangsúlyszabályok dacára - megtartották eredeti hangsúlyuk helyét. Ez a változás azonban az utókor köznyelvében nem bizonyult maradandónak, így az attikai nyelvjárás zárványjelenségei közé tartozik. Amint a koiné visszatért az eredeti ión σしぐまσしぐま hangkapcsolatra, amely az attikai nyelvjárásban τたうτたう hangkapcsolattá vált (ión πρήσσω > attikai πぱいρろーᾱ´ττω > koiné πράσσω), úgy az egyébként attikai alapú koinéban a régebbi ión alakok éltek tovább.

Névelő ragozása

	Masculinum			Femininum			Neuterum
	Sing.	Dual.	Plur.	Sing.	Dual.	Plur.	Sing.	Dual.	Plur.
Nominativus	ὁ (ho)	τώ (tó)	οおみくろんἱ (hoi)	ἡ (hé)	τώ (tó)	αあるふぁἱ (hai)	τό (to)	τώ (tó)	τά (ta)
Genitivus	τたうοおみくろんῦ	τたうοおみくろんῖνにゅー	τたうῶνにゅー	τたうῆς	τたうοおみくろんῖνにゅー	τたうῶνにゅー	τたうοおみくろんῦ	τたうοおみくろんῖνにゅー	τたうῶνにゅー
Dativus	τたうῷ	τたうοおみくろんῖνにゅー	τたうοおみくろんῖς	τたうῇ	τたうοおみくろんῖνにゅー	τたうαあるふぁῖς	τたうῷ	τたうοおみくろんῖνにゅー	τたうοおみくろんῖς
Accusativus	τόν	τώ	τούς	τήν	τώ	τάς	τό	τώ	τά
Vocativus	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ

További információk

• Maywald József, Vayer Lajos és Mészáros Ede: Görög nyelvtan – az ELTE honlapján és az OSZK/MEK honlapján (tizenharmadik, teljesen átdolgozott kiadás; szerkesztette Mayer Gyula)
• Bolonyai Gábor – Forró Orsolya – Kulin Veronika: Istenek beszélgetései. Ógörög nyelvkönyv. az OSZK/MEK honlapján
• Recenziók az Istenek beszélgetései című nyelvkönyvről: http://www.typotex.hu/index.php?page=recenziok&book_id=266
• A „kottázó” görögök – a hangsúlyról és annak jelöléséről (Szigetvári Péter, Nyest, 2011. november 11.)