Kard
| Ez a szócikk nem tünteti fel a független forrásokat, amelyeket felhasználtak a készítése során. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts megbízható forrásokat találni az állításokhoz! Lásd még: A Wikipédia nem az első közlés helye. |
A kard vágásra és döfésre egyaránt alkalmas fegyver.
Részei
Főbb részei: a penge, a keresztvas, a markolat, valamint a végsúly. A penge lehet egyenes vagy ívelt. Az egyenes pengéjű kardok ütésre és szúrásra egyaránt használlhatóak, míg az íves pengéjű kardok, a szablyák jobban optimalizáltak a vágásra. A markolat hossza 8.5 cm ("viking kardok") és 60 cm (a késői, kifejlett kétkezes kardok szélsőértéke előmarkolatot nem számolva) közötti és a vívó kezének megvédésére keresztvassal, hárítólappal, hárítógyűrűvel, hárítótárcsával (rondel, tsuba) hárítótüskével, kézvédőpánttal, markolatkosárral vagy ezek kombinációjával van ellátva, de a kezet minden esetben védi legalább egy elem. A kard pengéjének tárolás, szállítás közbeni védelmére szolgál a kardhüvely, amelyet fából készítenek, külső borítása rendszerint bőr. Viselőjének rangjától függően díszíthetik faintarziával, bőrrel, bársonnyal, vagy különféle fémverettel. Léteznek szinte teljesen nyílt hüvelyek, ahol a penge csak a ricasso-nál van rögzítve (Landsknecht gyalogosok ábrázolásain jellemzően messerhez tartozik), illetve léteznek teljesen fém anyagú hüvelyek is (tipikusan a 18-19. századi szablyákéi).
Hazánkban ma az egyik leghíresebb kard a nemzetközi irodalmi díj, a Balassi Bálint-emlékkard, amelyet Balassa Menyhért szablyájáról mintáztak. Az eredeti kard a Nemzeti Múzeum 16. századi termében tekinthető meg.
Története
A legrégibb, kőkorszakbeli kardok valószínűleg kiélesített vagy meghegyezett husángok voltak. A mükénéi bronzkardok 80–100 cm hosszúak voltak. A görögök által használt kardok közül kettő érdemel említést, a xiphos (rövid, kétélű, jellemzően levél alakú pengével) és a kopis/falcata (egyélű, olykor fokéllel, kettős ívű, szélesedő pengével). A rómaiak a cannaei csata utáni évekig egyélű, csakis vágásra alkalmas karddal (ensis) harcoltak; azután azonban az ibérek által használt, döfésre és vágásra egyaránt használható gladius-szal fegyverezték fel katonáikat. A 2. század közepétől kezdve több légiónál a germánok hosszú, kétélű, csakis vágásra alkalmas spatha-ját alkalmazták. A sztyeppei népek mindig ívelt pengéjű szablyákkal harcoltak. Európába a hunok hoztak először szablyákat. A lovasság kardjai szinte kivétel nélkül hosszabbak és nehezebbek voltak a gyalogságban alkalmazottakénál, lévén magasabbról kellett alkalmazni ezeket, illetve ki lehetett használni a ló nagyobb teherbírását is. Ezzel párhuzamosan az egyes gyalogsági alakulatoknál is rendszeresítettek hosszú kardokat a lovasság ellen. Az Oszmán Birodalom katonáinak elterjedt fegyvere az ívelt pengéjű, „török kard”-ként ismert jatagán volt.
Napjainkban már csak díszeszköz a hadseregekben, rendszerint a tisztek és a magasabb rangú katonák (főtisztek, tábornokok) viselnek hivatalos megjelenéskor kardot.
Kedvelt sporteszköz (Japánban nemzeti hagyomány), olimpiai versenyszám is.
Lásd még
