Apja, Alfredo Ripstein Jr. mexikói filmproducer volt, így Arturo Ripstein nagyon korán otthonos lett a filmcsinálás gyakorlatában. 1958-ban, tizenöt éves korában részt vett a Nazarín című film forgatásán és összeismerkedett a film rendezőjével, Luis Buñuellel. Kettőjük között szoros mester–tanítvány kapcsolat jött létre, ami egészen Buñuel haláláig tartott.
Látva Ripstein elkötelezettségét Buñuel beleegyezett, hogy rendezőasszisztensként dolgozzon az Az öldöklő angyal forgatásán. Ezzel és két kamaszkorában forgatott dokumentumfilmmel mutatkozott be 21 éves korában mint filmrendező. Ezután apja megszerezte a Carlos Fuentes és Gabriel García Márquez által írt El charro forgatókönyvét és megbízta, hogy forgasson belőle westernt, ami abban az időben nagyon népszerű volt. Így jött létre 1965-ben az El tiempo de morir című film olyan tapasztalt művészek közreműködésével, mint Alex Phillips operatőr, Carlos Savage szerkesztő és Marga López színésznő.[2]
Ripstein korai debütálása szokatlan volt abban a korszakban, tekintettel arra, hogy a mexikói filmeseket tömörítő szervezet, az STPC (Sindicato de Trabajadores de la Producción Cinematográfica) merev felépítése akadályokat gördített a fiatal rendezők útjába. Közvetett módon két tényező segítette Ripsteint. Az egyik, hogy a Mexikói Autonóm Nemzeti Egyetemen megalakult Latin-Amerika első cinematográfiai iskolája, a CUEC (Centro Universitario de Estudios Cinematográficos),[3] ahol Ripstein is tanult.[4] A másik pedig, hogy az STCP egyik szekciója (Sección de Técnicos y Manuales) 1965-ben és 1967-ben experimentális filmversenyt rendezett.[5] Ripstein ugyan nem vett részt ezeken a versenyken és még nem fejezte be tanulmányait a CUEC-en, ezek a körülmények mégis nagyban hozzájárultak sikeres bemutatkozásához.
Az 1970-es években José López Portillo elnöksége idején a filmkészítésre szánt anyagi források beszűkültek. Ripstein viszont már jelentős rendezőnek számított, így folytathatta munkáját. Ebben az időszakban készült két nagyon sikeres filmje, ami már külföldön is felkeltette az érdeklődést: a La viuda negra (1977) és az El lugar sin límites (1977).[6] Az utóbbi forgatókönyve José Donoso chilei író regényéből készült, a könyv magyarul is megjelent Határtalan vidék címmel Székács Vera fordításában.[7]
1985-ben az A szerencse birodalma (El imperio de la fortuna)[8] forgatása során megismerkedik Paz Alicia Garciadiego írónővel, akit később feleségül vesz. Hosszú és gyümölcsöző együttműködésük egyik kiemelkedő alkotása az 1996-ban bemutatott és számos díjjal kitüntetett Vérvörös (Profundo carmesí)).[9]
A New York Times kritikusa által „barna komédiának” nevezett film egy túlsúlyos ápolónő és egy kisstílű szélhámos történetét meséli el, akik magányos nőket fosztanak ki és sorozatgyilkosokká válnak.[10]
Ripstein hősei rendszerint zárkózott, magányos emberek, akik képtelenek változtatni saját természetükön. Gyakran önsorsrontóak, saját bűneik és szenvedéseik foglyai vagy pedig a működésképtelenné vált család áldozatai. Filmjeire jellemzőek a hosszú, többszereplős beállítások, a színvilág visszafogott sötétes tónusú, a terek gyakran nyomasztóak.[11]
Nem követi a hagyományos mexikói vagy hollywoodi filmkészítési módszereket. Ő a latin-amerikai film egyik legvitatottabb figurája, aki szembeszáll a hagyományos, idealizált családképpel, a mácsósággal, a homofóbiával és az intolerancia egyéb formáival.[12] A melodráma eszközeit használva közönségét olyan dolgokkal szembesíti, amikről nem szokás beszélni.[13]
André Bretont követve az a hitvallása, hogy a „művészet legyen felforgató”.[11]
Ez a szócikk részben vagy egészben az Arturo Ripstein című spanyol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.