Koto
| Koto | |
 | |
| Más nyelveken | |
| japán: Hepburn-átírás: koto | |
| Besorolás | |
| húros → citerák → heterokord félcső-citera pengetős, húrlábbal | |
| Sachs–Hornbostel-féle osztályozás | 312.22-6 |
| Rokon hangszerek | kucseng |
| Hangminta | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Koto témájú médiaállományokat. | |
A koto (japánul:
Elnevezése
[szerkesztés]Eredetileg, a japán Nara- és Heian-korban a koto kifejezés sokféle húros hangszerre vonatkozott, hasonlóan az indiai vína kifejezéshez. Például a szó-no-koto sokhúros hosszú citerafélét jelölt, a kin-no-koto a kínai csin (pinjin: qín) japán rokonát, a biva-no-koto egy lantfélét, a kudara-goto hárfát stb. Később a koto név már csak a szó-no-kotót jelölte, a többi hangszernév pedig elveszítette a no-koto toldalékot, pl. a kin-no-koto egyszerűen kin, a biva-no-koto biva lett.[2]
A koto hangszer nevének írására a
Leírása
[szerkesztés]A koto a hangszerek Sachs–Hornbostel-féle osztályozásában az egyszerű kordofon hangszerek, azaz a citerák családjába tartozik. A citerák egy húrhordozó testből és annak végpontjai között kifeszített húrokból állnak.
Test
[szerkesztés]
A koto teste hosszúkás téglalap formájú, hosszirányban enyhén, keresztirányban a tetején erősebben ívelt. Hossza 180–190 cm, szélessége 24 cm, vastagsága a szélein 4, középen 7 cm körüli. Két fő darabból állítják össze: egy vastagabb, vályúszerűen üregesre faragott darab alkotja a hangszer tetejét és oldalait, egy vékonyabb, ráragasztott lap pedig a hátát. A hátlap két végén egy-egy hanglyuk (marukucsi) található, melyek akusztikai szerepük mellett a hangszertest belsejéhez való hozzáférésre, a húrok rögzítésének megkönnyítésére is szolgálnak. A lyukak formája típusonként változó.[3]
A koto teste hagyományosan kiri- azaz császárfából (Paulownia tomentosa) készül, amely egy nagyon könnyű, lágy, könnyen megmunkálható faanyag. A hangszer tetőlapján látható jellemző mintázat annak függvénye, hogy azt a fa milyen metszetéből alakítják ki: sugárirányú metszet esetén a tetőlap párhuzamos csíkozású lesz, a húrirányú metszet adja a dekoratívabb, rajzosabb felületet. A hangzás szempontjából a kétféle megoldást egyenértékűnek tekintik. A tetőlap belső felületébe sajátos barázdákat faragnak, amelyek az egyszerűbb hangszereknél párhuzamos egyenes csíkok, a drágábbaknál cikcakk-formájúak.[4]
Húrok
[szerkesztés]A koto tizenhárom egyenlő hosszúságú és feszességű, azonos anyagú és keresztmetszetű húrral van felszerelve. A húrok a hangszertest két végén található rögzített húrlábak között feszülnek, mindegyiket egy-egy mozgatható húrláb osztja két szakaszra. A hangolás – az adott húrfeszesség és keresztmetszet mellett a rezgő húrhosszúság beállítása – ezeknek a húrlábaknak az elmozdításával történik. A húrok anyaga hagyományosan selyemfonat, újabban nejlon vagy tetron. A selyemhúrok sárgás színűek, hangjukat többre becsülik mint a műanyaghúrokét, ugyanakkor az utóbbiak olcsóbbak és tartósabbak. A húrok egymástól való távolsága 2 cm körüli.[3]
-ji.jpeg)
A rögzített húrlábak közül a bal oldali (unkaku) a hangszertest bal szélétől kb. 20 cm-re, a jobb oldali (rjúkaku) a jobb szélétől kb. 10 cm-re helyezkedik el a hangszer hossztengelyére merőlegesen. Anyaguk hagyományosan cseresznyefa, gyakran elefántcsonttal díszítettek, ritkábban teljes egészükben elefántcsontból készülnek. A húrokkal érintkező felületüket elefántcsontból, agancsból vagy fémből készült csík (itomakura) védi a kopástól.[5]
A mozgatható húrlábak (dzsi) feladata nem csak az, hogy kijelöljék egy-egy húr rezgésbe hozható hosszúságát, hanem az is, hogy ezeket a rezgéseket a hangszertetőnek átadják, hogy azok hang formájában a térbe sugárzódjanak. Szélességük, magasságuk 5 cm körüli. Anyaguk elefántcsont, fa vagy újabban néha műanyag.[6]
Típusai
[szerkesztés]A koto típusait négy csoportba lehet sorolni:
- Gakuszó: a gagakuban, a császári udvari zenében használt koto.
- Cukuszó: a cukusi-rjú iskola hangszere, eredetileg buddhista szerzeteseknek, konfuciánus tudósoknak, nemesembereknek tanították, a vakok és a nők számára tiltott volt.
- Zokuszó: a közemberek, a hétköznapi muzsikálás hangszere.
- Sinszó: a koto 20. századi új típusainak csoportja, melynek zömét Mijagi Micsio fejlesztette ki. Ide tartozik például a 17 húros basszuskoto, vagy a tanszó, egy kisebb méretű modernizált koto, amely lábakra van helyezve, és a zenész széken ülve játszik rajta.
A gakuszó és a cukuszó csak apró részletekben különbözik egymástól, és a zokuszó is közeli rokonságban áll velük. A zokuszó két legfontosabb változata az Ikuta koto és a Jamada koto. Kettejük közül napjainkban a Jamada koto élvez egyre nagyobb népszerűséget.[7]
Használata
[szerkesztés].jpg)
Játék közben hagyományosan a koto vízszintesen a talajra van fektetve, a zenész felőli jobb oldalát kis lábak emelik magasabbra. A zenész a hangszer jobb oldalánál törökülésben (agura) vagy a sarkain ülve (szeiza) foglal helyet, jobb kezével pengeti a húroknak a mozgatható húrlábaktól jobbra eső szakaszát. A bal kéz a megszólaló hangokat módosíthatja úgy, hogy a húrok bal oldali, nem rezgő szakaszát lenyomva, megfeszítve a hangmagasságot megemeli. Néha a bal kéz is részt vesz a pengetésben. A zenészhez közelebbi húrok a magas hangok, a távolabbiak a mélyek.
A kotót szokás állványra is helyezni, ilyen esetben a zenész széken ülve játszik.
A kotót a jobb kéz hüvelyk-, mutató- és középső ujjára rögzített pengetőkkel (cume) szólaltatják meg. Minden pengetőnek két része van: a „fej” (atama), ami a húrokat megpendíti, illetve az „öv” (obi) ami a pengetőt a zenész ujjbegyéhez rögzíti. Az atama bambuszból, csontból, elefántcsontból, az obi bőrből, textíliából vagy papírból készül. A pengető mérete és formája iskolánként változik: lehet vékony, hosszúkás, lehet szögletes vagy ovális formájú.[8]
Története
[szerkesztés]A koto őse a kínai kucseng,[9][10] amely először a 7-8. században került Kínából Japánba.[11] A kínaiaktól való átvételekor, a korai Nara-korban (710–784) tizenkét húrja volt, amely később tizenháromra egészült ki. A kucsengnek szerte Ázsiában vannak rokonai, ilyenek a japán koto mellett a koreai kajagum és a vietnámi đàn tranh is.[12]
A modern koto a japán udvari zenében használt gakuszóból jött létre. Története a 16. századig követhető vissza. Ebben az időben egy buddhista pap, Kendzsun (1547–1636), aki észak-Kjúsún élt, darabokat kezdett komponálni kotóra az általa „cukusi goto”-nak nevezett stílusban.
Fontos szerepet játszott a hangszer fejlődésében Kengjo Jacuhasi (1614-1685). Jacuhasi egy tehetséges vak zenész volt Kiotóban, teljesen új stílust teremtett, amit kumi utának nevezett el. Megváltoztatta a cukusi goto hangolását, ami eredetileg a gagaku hangolási módján alapult. Ezzel a változtatással egy új stílusú koto született; Kengjó Yacuhasit a modern koto atyjának tekintik.
A Meidzsi-kor (1868-1912) elején jelent meg a nyugati zene Japánban. Mijagi Micsio (1894-1956) egy vak zeneszerző, újító és előadó volt; őt tekintik az első japán zeneszerzőnek, aki műveiben a nyugati zenét a hagyományos kotozenével kombinálta. Mijagi nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a koto életben maradt, miközben a japán hagyományos művészetek feledésbe merültek és kicserélődtek a nyugatiasodás során. Több mint 300 darabot írt haláláig, amit egy vonatbaleset okozott 62 éves korában. Ő találta fel a népszerű tizenhét húros basszuskotót, új játéktechnikákat vezetett be, hagyományos formákat fejlesztett tovább, és ami a legfontosabb: népszerűsítette a kotót. Külföldön is szerepelt, kotóra és sakuhacsira írott darabjából, melynek címe A tavasz nyugodt tengere (
Mijagi kora óta számos más zeneszerző, köztük Szavai Tadao (1937-1997) írt és adott elő kotodarabokat, melyek folytatták a hangszer korszerűsítését. Gyerekként Mijagi kedvelt tanítványa volt Szavai özvegye, Szavai Kazue, aki a legnagyobb hajtóereje volt a koto modernizációjának és nemzetközivé tételének. A John Cage zeneszerző által Három tánc címmel komponált zongoraduettből átiratot készített négy preparált basszuskotóra. A darab a kotozene modern korszakának mérföldköve lett.
Hangzó anyag
[szerkesztés]Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ "Koto". Encyclopædia Britannica Online. Hozzáférés ideje: 2008-03-18.
- ↑ Adriaansz, i. m. 22. o.
- ↑ a b Adriaansz, i. m. 25 – 29. o.
- ↑ Adriaansz, i. m. 26. o.
- ↑ Adriaansz, i. m. 27. o.
- ↑ Adriaansz, i. m. 28, 29. o.
- ↑ Adriaansz, i. m. 23, 24. o.
- ↑ Adriaansz, i. m. 28. o.
- ↑ Deal, William E. (2006). Handbook to life in medieval and early modern Japan. New York: Infobase Publishing. pp. 266–267. ISBN 0-8160-5622-6.
- ↑ Encyclopedia Americana, Volume 2 (international ed.). Minnesota: Americana Corp. 1966. p. 400.
- ↑ Speed, Burgess (2008). Japan: Your Passport to a New World of Music. Alfred Publishing. p. 7. ISBN 978-0-7390-4303-5.
- ↑ Hugo's window on the world of Chinese zheng". Chime (Leiden: European Foundation for Chinese Music Research). 16-17: 242. 2005. "Throughout the centuries, the zheng became the parent instrument of the Asian zither family as it spread from China to a number of adjacent countries giving birth to the Japanese koto, the Korean kayagum and the Vietnamese dan tranh."
- ↑ "Sian Instrument Collection in the Beckwith Music Library". Bowdoin. Bowdoin College Library. Hozzáférés ideje: 2013-28-September.
Források
[szerkesztés]- Adriaansz, Willem. The Kumiuta and Danmono Traditions of Japanese Koto Music. London, England: University of California Press (1973). ISBN 0-520-01785-4
- Miki, Minoru. Composing for Japanese Instruments. Rochester, NY: University Rochester Press (2008). ISBN 1-58046-273-1
- Paulownia – The Wood Database – Lumber Identification (Hardwoods). [2014. július 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. július 6.)
További információk
[szerkesztés]- Ackermann, Peter. Studien zur koto-musik von Edo. STMJ, Vol. 6, 1986
- Adriaansz, Willem. The Danmono of Japanese Koto Music. Berkeley: University of California Press, 1973.
- Gunther, Robert, and Mabuchi Usaboro. Quellen zur Kammermusik der Edo-zeit. STMJ, Vol. 3, 1985.
- Gy. Horváth László. Japán kulturális lexikon. Budapest: Corvina, 1999.
- Ikutaryū sōkyoku zenshū. Tokyo: Hōgakusha, 1983-84. 4 vols.
- Kikkawa Eishi. The History of Japanese Koto Music and Ziuta, with two CDs. Trans. with supplements by Leonard C. Holvik, ed. by Yamaguti Osamu. Tokyo: Mita Press, 1997
- Kishibe Shigeo. The traditional music of Japan. Tokyo: Kodansha International, 1984.
- Malm, William P. Japanese Music and Musical Instruments. Tokyo: Charles E. Tuttle Company, 1990.
- Malm, William P. Traditional Japanese Music and Musical Instruments. (Rev. ed.). New York, NY: Kodansha International, 2000.
- Matsuda Tōshū. Sōkyoku kashi kaimei. Tokyo: Hōgakusha, 1983.
- Sōkyoku to jiuta. TOS, Vol. 3, 1967.
- Tsuge Genichi. Anthology of Sōkyoku and Jiuta Song Texts. Tokyo: Academia Music, 1983.
- Wade, Bonnie C. Tegotomono. London: Greenwood Press, 1976.
- Yamadaryū sōkyoku gakufu. Tokyo: Hōgakusha, 1957- .
- Yamazaki Shinko. Yatsuhashiryū koto kumiuta no kenkyū. Kikkawa Eishi, ed. Tokyo: Zenongakufu Shuppansha, 1988.
- Yoshida Bungo. Nihon no koto. Hiroshima: Keisuisha, 1984.
Fordítás
[szerkesztés]Ez a szócikk részben vagy egészben a Koto (instrument) című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
