Enka
Enka | |
Stíluseredet | rjúkóka, rókjoku, min'jó, tangó, blues |
Kulturális eredet | az 1950-es évek Japánja. Az elnevezés a késői XIX. századból származik. |
Hangszerek | ének, gitár, basszusgitár, dob, zongora, szaxofon, trombita, harsona, samiszen, sakuhacsi |
Az enka (
A modern enka, mint ahogy háború utáni időszakban fejlődött ki, szentimentális ballada jellegű. Az első néhány modern enka énekes többek között Kaszuga Hacsiró, Mihasi Micsija, és Murata Hideo voltak. Az enka modern formájában való megújulása 1969-re tehető, amikor is Fudzsi Keiko debütált. Napjainkban az egyik leghíresebb férfi enka énekes Hikava Kijosi.
A szó eredete
[szerkesztés]Az enka kifejezést először megzenésített politikai szövegekre értették, amelyeket a Meidzsi-korban (1868-1912) a Szabadság és az Emberi Jogok Mozgalmához tartozó ellenzéki aktivisták énekeltek és terjesztettek, ezzel megkerülve a politikai nézeteltérésekről szóló beszédek előadása kapcsán felmerülő kormányzati szabályokat. Ennek értelmében az enka az enzecu no uta (
Egy másik elmélet szerint az endzsiru uta (
Az enka – mint ahogyan később a j-pop – egy, a lemezkiadók által használt besorolásként is funkcionál. A megnevezés később alakult ki, mint ahogy a műfaj megszületett. Emiatt lehetséges az, hogy Miyako Harumi, akire általában enkaénekesként tekintenek, nem tartja magát annak, nem hiszi, hogy enkát énekelne, mivel valójában még nem is létezett ez a kifejezés debütálása idején.
Jellemzői
[szerkesztés]A modern enka leggyakrabban használt skálája a jonanuki tan onkai (ヨナ
A pentatónián alapuló zene mutat némi párhuzamot a blues-zal. A dalszöveg általában hasonló témákat dolgoz fel, mint például a szerelem, a veszteség, a magány, a nehézségek elviselése és a velük szemben való kitartás, sőt, akár az öngyilkosság és a halál témája is felmerül. Annak ellenére, hogy a kajókjoku (populáris zene) műfajába sorolják az enkát, mégis kifejezőbbnek és érzelmesebbnek tekinthető, bár nincs egyértelmű megegyezés a témában.
Források
[szerkesztés]További információk
[szerkesztés]- Yano, Christine R. Tears of Longing: Nostalgia and the Nation in Japanese Popular Song. Harvard University Asia Center: 2003.