J-rock
japán rock | |
Stíluseredet | rock |
Kulturális eredet | USA, Japán |
Társműfajok | |
visual kei |
A J-rock vagy japán rock (
Története[szerkesztés]
A japán rockzene kezdetei: rockabilly[szerkesztés]
Miután a 19. század második felében Japán megnyitotta kapuit a nyugati kultúra felé, a japánok érdeklődni kezdtek a nyugati zenei irányzatok iránt is. A második világháború után a Japánban állomásozó amerikai katonák révén elkezdett terjedni az amerikai zene, japán zenészeket pedig rendszeresen alkalmaztak az amerikai bázisokon, így a zenészek fejleszthették tudásukat. Az 1950-es években a „hillbillynek” hívott country és western az amerikai katonák ízlését tükrözte, majd az évtized végén begyűrűzött az országba a rock and roll is. A japán rockabilly zenészek Elvis Presleyt, Gene Vincentet, Paul Ankát utánozták. Az utánzók egy része aztán kajókjokura váltott, ami a nyugati behatású japán populáris zene összefoglaló neve.[1]
Az 1951-es békeszerződés aláírása után a Japánban állomásozó katonák száma jelentősen csökkent, így a korábban csak az amerikaiakat szórakoztató japán zenészek kénytelenek voltak további bevételi források után nézni. A rockabillyre váltó együttesek úgynevezett jazz kisszák (ジャズ
A piac azonban hamarosan elkezdett telítődni, a feldolgozható dalok száma korlátozott volt, viszont egyre több előadó versengett a hallgatóság kegyeiért, akiket ekkor még csak a fizikai lemezeken és élő fellépéseken keresztül tudtak elérni. Előfordult, hogy egyes kiadók elhalászták a kiadási lehetőséget, hamarabb adtak ki egy-egy feldolgozást, így saját előadójukkal asszociálta a közönség a számot. Emiatt más énekeseknek gyorsan új dalok után kellett nézniük. Felmerült tehát az igény eredeti (általában hibrid rockabilly és kajókjoku stílusú) dalok szerzésére. Az egyik első ilyen szerzemény a Hirao Maszaaki (
Még ennél is nagyobb sikert aratott a Szakamoto Kjú (
1960-as évek[szerkesztés]
Az 1960-as évek elején megjelent az eleki, mely elektromos gitáron instrumentális zenét játszó fiatalokat jelölt. A The Beatles hatására ezek a 4-7 tagú együttesek énekelni is elkezdtek, és összefoglaló néven Group Soundsnak hívták őket. A legsikeresebb dalaik azonban nem puszta imitációk voltak, hanem a brit hangzást a kajókjokuval kombináló alkotások. Ilyen volt a The Spiders No No Boy vagy a Blue Comets Aoi hitomi („Kék szemek”) című dala. Számos együttes követte őket, például a The Tigers, a The Tempters, a The Golden Cups, a The Carnabeats vagy a The Jaguars.[8]
Az amerikai folk-pop hatására a '60-as években Japánban is elterjedtek az akusztikus zenét játszó, főképp egyetemista énekes-dalszerzők, akik kommersz sikereket nem nagyon értek el, a Kanszai régió „új baloldali” egyetemistái által preferált, Pete Seeger, Bob Dylan és Woody Guthrie által inspirált, saját szerzésű tiltakozó daloknak azonban sikerült felkerülniük a slágerlistákra. 1968-ban a The Folk Crusaders Kaettekita jopparai (
Az 1970-es évek[szerkesztés]
Az 1970-es évekre a Group Sounds korszaknak vége szakadt, az együttesek tagjai közül többen az art rock és a pszichedelikus zene felé fordultak, és olyan együtteseket hoztak létre, mint a Flower Travellin’ Band, a Power House vagy a Blues Creation. A 70-es évek elejének legnagyobb hatású együttese a Happy End volt, akik többféle hangzással kísérleteztek és dalszövegeik is japán nyelvűek voltak. A Zunó keiszacu (
Az 1970-es években jelent meg Japánban az úgynevezett „new music”, mely nem egy specifikus műfajt jelöl, hanem különböző előadók zenéjét tömöríti, akik ebben az időszakban a folk-pop-rock műfajaiban valami újat hoztak létre. A terminológia a hagyományos kajókjokuval (populáris zenével) való szembenállást is jelzi. Elsődlegesen Arai Jumi (
1980-as évek[szerkesztés]
Az 1970-es évek végére az egyre inkább középosztálybelivé váló japánok többsége már a kajókjokuval szimpatizált, több feloszló rockegyüttes tagjai is a popzene felé fordultak. Ebben az időszakban jelent meg, majd a nyolcvanas években vált jelentőssé a punkzene, mely először a londoni és amerikai punkzenét vette alapul, majd fokozatosan saját irányzattá nőtte ki magát a noise-on belül, amire ma is úgy hivatkoznak, hogy Japanoise. A punk műfajának alapjait Japánban a Tokyo Rockers rakta le, mely nem egy együttest, hanem sokkal inkább egy mozgalmat jelöl, tokiói underground együtteseket, akik kis klubokban léptek fel. 1978-ban a Shinjuku Loftban adott koncertet követően 1979-ben öt együttes, a Friction, a Lizard, a Mirrors, a Mr Kite és az S-ken Tokyo Rockers címmel lemezt adott ki. A punk egyre népszerűbb lett, bár a mainstream média figyelmét nem keltette fel. Az alakuló független kiadók kis példányszámban (néhány száz darabban) terjesztették a lemezeket egyes lemezboltokban, melyek elkezdtek saját sarkot kialakítani az indie lemezeknek. A Tokyo Rockers sikere segített felvirágoztatni az úgynevezett live house-okat, azaz olyan kis klubhelységeket, ahol élő zenét játszottak, először étel- és italfelszolgálás mellett, később azonban gyakorlatilag koncerthelyszínekké avanzsáltak.[13]
Az 1980-as években az idolkultúrával szemben kibontakozó rock olyan együtteseket vonultatott fel, mint Boøwy,[14] a Blue Hearts, a rebecca, a Hound Dog vagy Szano Motoharu. A dalszövegek a kavaii idolzenével szemben realisztikusak, kemények voltak, a gazdasági fellendülésben lévő, de felszínessé vált Japán társadalmi problémáit feszegették, a fiatalság elfojtott dühét reprezentálták, mint a Blue Hearts 1987-es Sónen no si című dalának sorai: Nem akarok idióta lenni, akit megdicsérnek a felnőttek / Így hát álltam ott, kezemben a késsel / Álltam ott kezemben a késsel.[15]
1989-ben a TBS televízió elindította az Ikaszu bando tengoku (いかすバンド
Ugyancsak az 1980-as években jelent meg a visual kei, mely nagy hangsúlyt fektetett a kosztümökre, a különféle frizurákra és sminkre, zeneileg pedig meglehetősen változatos volt, a glam rockon, a punkon és a gothic rockon át a heavy metalig sok minden belefért. Olyan együttesek indították el, mint az X Japan, a Buck-Tick vagy a Luna Sea.[16][17]
1990-es évek[szerkesztés]
Az 1990-es években a visual kei második hullámának sikerült mainstream népszerűségre szert tenni. A korábbi harsány és polgárpukkasztó külsőt és a kemény hangzást megszelidítették, fogyaszthatóbbá tették, így például a Luna Sea és a Glay több milliós lemezeladásokat produkált. Carolyn Stevens kutató szerint ebben az időszakban a korábban „fura” alternatívát képviselő visual kei együttesekből élvonalbeli divatikon lett. A teljes külsőbeli és zenei formaváltás abszolút sztárrá tette a Glayt, akikből nemzeti ikon vált.[18] Más visual kei-együttesek megtartották jellemző drámai külsejüket és keményebb zenéjüket, és így is jelentős sikerekre tudtak szert tenni; ilyen volt például a Malice Mizer, a Dir en grey vagy a La’cryma Christi. A szólóénekesként is sikeres Gackt viszont egy fogyaszthatóbb, de mégis továbbra is drámai imidzssel tudott a listák élére kerülni.[19]
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Made in Japan 8–9. o.
- ↑ Tokyo's Jazz Kissa Survive. BBC, 2012. december 4. (Hozzáférés: 2017. március 23.)
- ↑
日 劇 ウエスタンカーニバル (japán nyelven). CiNii. (Hozzáférés: 2017. március 23.) - ↑ Made in Japan 104–105. o.
- ↑ Made in Japan 108–110. o.
- ↑ Made in Japan 111–113. o.
- ↑ Made in Japan 114–115. o.
- ↑ a b Made in Japan 10. o.
- ↑ a b Made in Japan 11. o.
- ↑ Encyclopedia of Contemporary Japanese Culture Zunō Keisatsu
- ↑ Encyclopedia of Contemporary Japanese Culture Carol
- ↑ Made in Japan 13. o.
- ↑ a b Made in Japan 129–131. o.; 150–152. o.
- ↑ Rocker Hotei hears London calling. The Japan Times, 2012. június 14. (Hozzáférés: 2017. április 2.)
- ↑ a b Stevens 51. o.
- ↑ Made in Japan 223. o.
- ↑ Christian Utz, Frederick Lau. Vocal Music and Contemporary Identities: Unlimited Voices in East Asia and the West. Routledge, 250. o. (2013). ISBN 978-1-136-15521-5
- ↑ Stevens 57. o.
- ↑ Stevens 58. o.
Források[szerkesztés]
- ↑ Made in Japan: szerk.: Tōru Mitsui: Made in Japan, Global Popular Music Series. Routledge (2014). ISBN 9780415637572
- ↑ Encyclopedia of Contemporary Japanese Culture: szerk.: Sandra Buckley: Encyclopedia of Contemporary Japanese Culture. Taylor & Francis (2009). ISBN 9780415481526
- ↑ Stevens: Carolyn S. Stevens. Japanese Popular Music. Routledge (2008). ISBN 9780415380577