Kínai kalligráfia
Kínai kalligráfia | |||
| |||
Adatok | |||
Ország | ![]() | ||
Felvétel éve | 2009 | ||
UNESCO azonosító | |||
![]() A Wikimédia Commons tartalmaz Kínai kalligráfia témájú médiaállományokat. |
![](https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/1/1e/Calligrapher_Yiheyuan.jpg/250px-Calligrapher_Yiheyuan.jpg)
Átírási segédlet | |
su-fa | |
Kínai átírás | |
Hagyományos kínai | |
Egyszerűsített kínai | 书法 |
Mandarin pinjin | shūfǎ |
Wade–Giles | Shu1-chuan3 |
A kínai kalligráfiát (su-fa ( )
A kínai kalligráfia leggyakrabban alkalmazott művészként jelenik meg, amikor is az írástudók körében vagy a hivatalos életben használt iratok díszesebb kivitelezése a cél. A kalligráfia megjelenhet mind a mai napig az okmányokon, hivatalos iratokon, díszfeliratokon, magán- és közintézményeken, cégérek, hirdetések és reklámok szövegében. A régi időkben a kalligráfia gyakori eszköze volt a kőbe vésett emlékfeliratoknak is.
A kínai írás fejlődése[szerkesztés]
A kínai írás legelső emlékeit még éles, hegyes tárggyal csontba vagy kőbe karcolták. Ezeknek a korai írásjegyeknek a formáját is inkább ez határozta meg, így jellegzetesen több hullámos, görbe vonal alkotta őket, a vonalak vastagsága pedig mindenhol azonos. Az ecset őse feltehetően rostokra bontott végű bambusz- vagy faágak lehettek. Az írásjegyek ecsettel való leírására csak az i. e. 1. évezred elejétől vannak dokumentált bizonyítékok.[1]
A kezdetek[szerkesztés]
A kínai égetéses-repesztéses csontjóslás legkorábbi emlékeire az i. e. 4. évezredből származnak régészeti bizonyítékok, amelyek azonban még nem tartalmaznak feliratokat. A Sang-Jin ( )-kori leletek már egy viszonylag fejlett írásrendszert tartalmaznak, ezért feltételezhető, hogy az írásnak addigra már több száz éves előzményekkel kellett rendelkeznie.
A jóslócsont-írás archaikus és képírás-jellegű. A csontok írása még merev és egyszerű. Ismeretes, hogy ebben a korban ecsettel is írtak kerámiára, csontokra, jádéra és más kőtárgyakra,[2] sőt arra is van bizonyíték, hogy bambuszból vagy fából készült lapokra is, bár ezek anyaguk miatt nem maradhattak fenn. Erre éppen a jóslócsont-írás adja a bizonyítékot, mert ebben előfordulnak az ecsettel írást (聿 jü ( )), valamint a bambuszcsíkokból összeállított „könyvet” (
Az írásjegyeket, mint a kínai írásban általában, függőleges sorokba rendezték, amelyek jobbról balra követték egymást. Az adott csontfelület lehetőségei szerint a középső oszlopban elkezdett szöveget néha mindkét oldalon felváltva folytatták, de csak felülről lefelé.[4]
A kínai írás stílusai[szerkesztés]
Pecsétírás[szerkesztés]
Pecsétírásnak nevezik a kínai írás legkorábbi emlékeit képviselő jóslócsontokon látható jóslócsont-írás későbbi változatát, amely már a Shang ( )-korból származó rituális bronzedények vésett feliratain is megjelenik. Jellemzően a Csou ( )-dinasztia korában használt úgy nevezett nagy pecsétírás valamennyi változata, illetve az i. e. 3. század végén, a Csin ( )-dinasztia idején végrehajtott az írásmódok egységesítése célzó központi írásreform során megalkotott úgy nevezett kis pecsétírás összefoglaló neve.
Kis pecsétírás[szerkesztés]
A kis pecsétírás elvitathatatlan érdeme, hogy egy átgondolt, összefogott rendszert alkotott a kínai írásjegy szabványosított formai megjelenítésére. A hátránya azonban, hogy ez még mindig magánban hordozta a karcolással, véséssel kialakított formajegyeket, és ezért nehézkes volt az ecsettel történő írása. A kis pecsétírást a Csin ( )-dinasztia bukását követően a Han-korban az ecsetírásra kidolgozott úgy nevezett „kancellár írás” váltotta fel, és ezzel véget ért a pecsétírások kora.
A kancellár írás[szerkesztés]
A kancellár írás megjelenését az ecsetírás széles körű elterjedése tette lehetővé. Régészetei leletek bizonyítják, hogy a kancellár írás, ecsetíráshoz kialakított korai formája már a Hadakozó fejedelemségek korában is létezett.[5] Az i. e. 5-4. századtól kezdve, valamint a Csin ( )-dinasztia idején a pecsétírások feltehetően csak a hivatalos, méltató vagy díszes szövegek rögzítésére használhatták, míg a mindennapos gyakorlatban a kancellár írással írtak.[6] A kancellár írás a Han-korban vált hivatalos írásstílussá. Az ekkor bevezetett hivatalnoki vizsgarendszer (amely intézmény 1905-ig fennmaradt) keretei között lebonyolított írásbeli vizsgák alkalmával a jelöltek kancellár írással megfogalmazott dolgozatban kellett számot adni tudásukról.[7] A kancellár írás jellegzetes szögletességét a későbbi formák is megőrizték. A kis változtatással megalkotott „szabályos” vagy „standard” stílus, az úgy nevezett kaj-su ( ) megjelenéséig, és annak 7. századi bevezetéséig Kína hivatalos írásstílusának számított.[8] Jelentőségét azonban kínai és japán kalligráfiában mindmáig megőrizte.
Szabályos írás[szerkesztés]
A kaj-su ( ) valamikor az i. sz. 1-2. században formálódott ki, első említése a 2. századból származik, de egészen az 5. századig, az Északi és Déli dinasztiák koráig nem vált domináns írásstílussá. Végleges, ma ismert formáját a Tang-dinasztia idején nyerte el a korszak neves és kiváló kalligráfusainak alkotásai révén.[9] A kaj-su ( ) alapvetően megőrizte a kancellár írás sajátos arányait és formajegyeit, épp csak valamivel keskenyebb és magasabb alakot öltött. Népszerűségét annak köszönhette, hogy az írásba ritmus került, így nem véletlen, hogy a kínai írásmódok evolúciója során épp a kaj-su ( )ból fog kialakulni a félkurzív írás.
Félkurzív írás[szerkesztés]
A félkurzív írás a Keleti Han-dinasztia idején alakult ki, a hivatalos kancellár írás és a szabályos kaj-su ( ) gyors, lendületes kézírásos változataként. A félkurzív írás megőrizte a kancellár írás és a szabályos kaj-su ( ) szögletes, négyzetbe szerkesztett struktúráját, de már kihasználja az ecsetvonások hajlékonyságát, amely lehetővé tette a gyors kézírássá. Előszeretettel egyszerűsít, gyakorta él a grafikai elemek összevonásával - afféle állandósult ligatúrákat alkalmazva, de épp csak annyira, hogy az ne menjen az olvashatóság rovására.
Kurzív írás[szerkesztés]
Már a Han-korban kialakult az akkor hivatalosnak számító kancellár írás könnyedebb, kevésbé szabályos kézírásos változata. A szabályos kaj-su ( ) megjelenését követően a kurzív írás is szabadabbá vált, formajegyeiben erőteljesebben elszakadt a félkurzív írástól. A kurzív írásnak már név szerint ismert mesterei is voltak, akiket máig a legjelentősebb kínai kalligráfusok között tartanak számon. Ilyen volt például Vang Hszi-cse ( )
A 'ló' jelentésű ma
Eszközök és anyagok[szerkesztés]
![](https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/2/22/Schreibpinsel.jpg/150px-Schreibpinsel.jpg)
A kínai írástudók az íráshoz szükséges eszközeiket hagyományosan négy kincsnek (sze pao ( )
Ecset[szerkesztés]
Az ecset (maobi ( )
Tus[szerkesztés]
![](https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/6/6a/Huizhouhukaiwenmo.jpg/150px-Huizhouhukaiwenmo.jpg)
A kínai ecsetírás legfontosabb színe a fekete, festéke pedig a tus (mo
Dörzskő[szerkesztés]
A szilárd tus feloldására szolgál a tusdörzsölő-kő, vagy dörzskő (jen ( )
Papír[szerkesztés]
Sok egyéb más anyag mellett a papír (cse ( )
A leghíresebb kínai papír a hszüan-cse ( )
Pecsét[szerkesztés]
Szigorúan véve a pecsétnyomó (jin ( )
A kínai pecsét alapanyagai leggyakrabban különböző kövek, néha nemesfém, esetleg elefántcsont. Alakja általában szögletes tömb, amit vagy külön díszítés nélkül, vagy díszes szoborrá alakítva használnak. A kövek alapanyaga leggyakrabban valamilyen puha, könnyen véshető ásvány, ilyen a szerpentinit, vagy ennél ritkábban a jáde, aminek az ára is sokkal magasabb.
A kínai pecsétnyomat színe mindig vörös, méghozzá cinóbervörös, ami a pecsét hagyományos festékének az összetételéből adódik. Az első és legfontosabb összetevő maga a finom porrá őrölt cinóber, ami egy higanytartalmú ásvány. A nagyon finomra őrölt cinóberből és valamilyen tartós növényi olajból, leggyakrabban ricinusolajból sűrű krémszerű masszát kevernek, ez a tulajdonképpeni festék. Ehhez még néha porrá tört taplót adnak, hogy az egész keverék jól tapadjon, majd apró porcelántálkába töltik, amely ezután pecsétpárnaként funkcionál.[m 1]
Technikája[szerkesztés]
![](https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/c/c6/8_strokes_of_%E6%B0%B8-zh.svg/250px-8_strokes_of_%E6%B0%B8-zh.svg.png)
![](https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/7/7f/%E6%B0%B8-order.gif/250px-%E6%B0%B8-order.gif)
A kínai kalligráfia elképzelhetetlen a kínai írás alapvető szabályainak tökéletes ismerete nélkül. Mesteri szinten bármilyen artisztikus legyen is egy-egy kalligráfus mester írásképe, valamennyi alkotásnak az alapja az írásjegyek alapvető felépítésének, szerkesztésének szabályrendszere. Az írásjegy megszerkesztése során, már az írástanulás legelején elsajátított vonásirányok és vonássorrend szent és sérthetetlen szabályai a kalligráfiának is. Nem véletlen, hogy a kalligráfia kínai elnevezésében nem a 'művészet' (ji-su ( )
„A kínai kalligráfia szépségének első törvényei ezekkel a szabályokkal függenek össze, voltaképpen ezeknek a szabályoknak az ismeretéből és betartásából állnak. A szabályos négyszöget arányosan kitöltő elemek felépítés, a függélyes tengely köré egyensúlyozva felépülő vonások; maguknak a vonásoknak a szabályos dinamikája - egyenessége, görbülete, horgai, vékonyodása és vastagodása; végül a vonásoknak ismétlődő, rímelő, párhuzamos formái és elrendeződése adják az alapvető szabályokat. Ezek azonban még csupán a hivatalos írásnormák - a szépség ezen túl kezdődik.[22]”
Esztétikája[szerkesztés]
A kínai kalligráfiában létrehozott íráskép - a vonalrajzhoz hasonlóan - azáltal válik esztétikai jelenséggé, hogy végső soron magának az emberi mozgásnak a lenyomata. A műalkotás összbenyomását a kompozíció, az egész szerkezet felépítése, egyensúlya, harmóniája, arányai és egysége adja. A kalligráfiának művészi szintű művelése során született alkotásaiban megjelennek az egyéni jellegzetességek is. Amíg a szabályos írásban, a tradíciókhoz való alkalmazkodás, az utánzás a követelmény, addig a művészi kalligráfia igazi értékét épp a szabályoktól való apró eltérések, a deviációk adják, már amennyiben azok rendszert alkotnak, és csakugyan az egyéniség arculatát rajzolják meg.
„A vonal remegései, az egyensúly apró megbillenései, a modorosságként is számon tartott apró szabálytalanságok, a közöstől, általánosan elfogadottól való eltérések hordozzák az egyéniséget. A kínai különösen kedveli a kalligráfiában az aszimmetrikus egyensúlyt: egy-egy jel szerkezetének apró megrezdülését; legfőbb értékként pedig a váratlan forma megjelenését üdvözli.[23]”
Hatása, elterjedése[szerkesztés]
Japán és koreai kalligráfia[szerkesztés]
Egyéb művészetekben[szerkesztés]
Említésre méltó kínai kalligráfusok[szerkesztés]
Galéria[szerkesztés]
-
Vang Hszi-cse ( )
王羲之 (303–361) Előszó az „Orchidea pavilonhoz gyűjteményéhez” (Lan-ting-ji hszü ( )蘭 亭 集 序 ) című kalligráfiájának másolata, amelyet a leghíresebb kínai kalligráfiaként tartanak számon. -
A „Sárga udvar klasszikusai” (Huang-ting csing ( )
黄 庭 经) néven ismert kősztélékre vésett szövegek egyike, melyeket Vang Hszi-cse ( ) kézírása alapján készítettek. -
Vang Hszi-cse ( )
上 虞 帖 című kalligráfiájának másolata. -
Csu Szuj-liang ( ) 褚遂
良 (597–658) kalligráfiájáról készült véset pacskolata. -
Jen Csen-csing ( ) 颜真
卿 (709–785) kalligráfiájáról készült véset pacskolata. -
A japán Szaga császár
嵯峨天皇 (785–842) kalligráfiája -
Mi Fu félkurzív és kurzív írást is tartalmazó kalligráfiája.
-
A Szung ( )-dinasztia Huj-cung ( ) 徽宗 (1082–1135) császárának kézírása.
-
A koreai Kim Jeonghui
金 正喜 (1786-1856) kalligráfiája
Megjegyzések[szerkesztés]
- ↑ További hasznos angol nyelvű oldal a kínai pecsétekről: Art Virtue
Hivatkozások[szerkesztés]
- ↑ Miklós 1973 19. o.
- ↑ Qiu 2000 63. oldal
- ↑ Qiu 2000 63. oldal Xu 2002 12. oldal
- ↑ Keightley 1978 50. oldal
- ↑ Qiu 2000 59., 104. o.
- ↑ Qiu 2000 107. o.
- ↑ Kwo 1981 28. o.
- ↑ Ferenczy 2003 17. o.
- ↑ Kwo 1981 38. o.
- ↑ Kwo 1981 49. o.
- ↑ Gáncs 2009 84. o.
- ↑ A Négy Kincs. Kalligráfiaklub, 2008. [2016. március 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. július 3.)
- ↑ Ferenczy 2003 16. o.
- ↑ Kwo 1981 126., 127. o.
- ↑ Ferenczy 2003 19. o.
- ↑ Kwo 1981 129. o.
- ↑ Ferenczy 2003 19., 20. o.
- ↑ Kwo 1981 129., 130. o.
- ↑ Kwo 1981 127-129. o.
- ↑ Kwo 1981 127-129. o.
- ↑ Chinese Seals. Logoi.com. (Hozzáférés: 2014. július 3.)
- ↑ Miklós 1973 64. o.
- ↑ Miklós 1973 65. o.
Források[szerkesztés]
- ↑ Blunden-Elvin 1995: C. Blunden - M. Elvin. A kínai világ atlasza. Budapest, Helikon 1995. ISBN 963 208 348 2
- ↑ Ferenczy 2003: Ferenczy Mária (szerk.). A Tíz Bambusz csarnoka. Könyv- és nyomdászattörténeti kiállítás a Kínai Nemzeti Könyvtár kincseiből. [Kiállítási katalógus] Budapest: Országos Széchényi Könyvtár, 2003.
- ↑ Gáncs 2009: Gáncs Nikolasz. Shodó. Az ecset útja. Budapest: [Magánkiadás], 2009. ISBN 978-963-06-8524-5
- ↑ Keightley 1978: David N. Keightley. Sources of Shang History: The Oracle-Bone Inscriptions of Bronze Age China. University of California Press, Berkeley. ISBN 0-520-02969-0
- ↑ Kwo 1981: Kwo Da-Wei. Chinese Brushwork in Calligraphy and Painting. Its History Aesthetics and Techniques. New York, Dover Publications, 1981. ISBN 0-486-26481-5
- ↑ Miklós 1973: Miklós Pál. A sárkány szeme. Bevezetés a kínai piktúra ikonográfiájába. Budapest: Corvina Kiadó, 1973.
- ↑ Qiu 2000: Qiu Xigui. Chinese Writing. Translation of
文字 學 概論 by Mattos and Norman. Early China Special Monograph Series No. 4. Berkeley: The Society for the Study of Early China and the Institute of East Asian Studies, University of California, Berkeley. ISBN 1-55729-071-7